Szülőnek lenni nem egyszerű. Nem véletlen, hogy egyre kevesebben vállalják. De egy neurodivergens gyereket nevelni sokszor olyan, mintha az élet egy végtelen akadálypálya lenne. Az állandó rohanásban nemcsak a hétköznapi feladatokat kell megoldani – ugyanazokat, amik egy neurotipikus család életében is jelen vannak –, hanem van egy folyamatos készenléti állapot is. Hogy mikor kell megint toppon lenni, közbeavatkozni, elsimítani, segíteni. És közben valahol próbálsz magadra, a saját szükségleteidre is figyelni. Miután megkapjuk a diagnózist, éveken keresztül teljes energiánkat arra fordítjuk, hogy a gyerekünk megfelelő támogatást, fejlesztést, lehetőségeket kapjon – logisztikailag, anyagilag, időben elérhetőt. Ez természetes. De közben mi történik velünk? A legtöbben ilyenkor túlélő üzemmódra kapcsolunk, és kimarad valami nagyon fontos: önmagunk. Pedig minden szülőnek szüksége van támogatásra. Saját időre, saját figyelemre, saját erőforrásokra. Hobbira. Sportra. Barátnőzésre. Coachingra 😉. És mindezt bűntudat nélkül. Hiszen ha mi jól vagyunk, abból elsősorban a gyerekünk profitál. Szóval szakíts magadnak rendszeres és értékes időt, amikor feltöltődhetsz, mást csinálhatsz, új ingereket szerezhetsz! Legyen olyan, amikor megállhatsz, és megtapasztalhatod, hogy nem kell egyedül cipelni mindent. Szülőként gondoskodsz másokról. Ideje, hogy gondoskodj magadról is.
Gyermeknevelés közben gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor nemcsak azt látjuk, hogy a mi kölykünk hibázik, hanem azt is, hogy mások aránytalanul reagálnak rá. ADHD-s szülőként ez különösen érzékenyen érint ez, mert mi magunk is tudjuk, hogy a gyerekünk impulzív, érzelemszabályozási nehézségekkel küzd, és előfordulhat, hogy néha rosszul dönt vagy túllép határokat. De a helyzet nem mindig fekete-fehér, és nagyon fontos, hogy mindkét oldalt lássuk: a másik gyereket, a másik szülőt, a pedagógust, és a saját csemeténket is. Volt olyan apuka, aki az iskola után megvárta a fiamat, és azt mondta, hogy ha még egyszer hozzányúl a lányaihoz, az egész családját kiírtja. Egy másik anyuka kilátásba helyezte, hogy eltöri a kezét, ha még egyszer megtudja, hogy mit csinált a fiával. Egyszer egy szülő azzal keresett meg, hogy csináljak valamit, mert a fia az enyém miatt jár pszichológushoz, miközben én egészen addig azt hittem, hogy haverok. Voltak persze olyan esetek is, amikor a gyerek tényleg hibázott – de a felnőtt reakció aránytalan volt, nem biztonságos, és nem tanító jellegű. Amikor pl. a másik fiam viccesen megszorította egy társának a kezét templomba menet, mire annak az apja fenyegető hangnemben közölte vele, hogy „kitekerem a nyakad.” De megtörtént az is, hogy a gyerekem felmászott egy fára, és diót dobált az alatta állókra. Az egyik felnézett, és a szemét eltalálta egy dió. Én azonnal felhívtam az érintett szülőt, érdeklődtem a gyerek állapota felől, és felajánlottam a segítségemet. A pedagógus viszont hazazavarta a 12 km-re fekvő lakhelyére a tizenkét évesemet, aki az út szélén autók mellett gyalogolt haza. Miért reagálunk másképp ADHD-s szülőként? Hogyan reagálhatunk helyesen? Fontos tiszázni: a „bántalmazás” kifejezés nagyon erős, és gyakran helytelenül használják. Nem minden konfliktus, impulzív tett vagy félreértés minősül bántalmazásnak. A valódi bántalmazás ismétlődő, szándékos, hatalmi különbségből fakadó cselekvés, ami valóban sért vagy megaláz. Első lépésben próbáljunk információt szerezni, mielőtt reagálunk. Hallgassuk meg mindkét gyereket, és ha lehetséges, a tanárt vagy más szemtanút is. Ne feledjük: a mi gyerekünk is képes hibázni, és ugyanígy a másik gyerek is. A cél nem az, hogy győztest és vesztest hirdessünk, hanem hogy rendezzék a konfliktust, és minden érintett tanuljon a helyzetből. Emellett mindig figyeljünk a gyerek belső állapotára: ami elsőre „rossz viselkedésnek” tűnik, sokszor segítségkérés, feszültség, frusztráció vagy impulzivitás jele. Minél nagyobb „hülyeséget” csinál, annál nagyobb valószínűséggel van mögötte támogatásra szoruló szükség. Soha ne önbíráskodjunk a másik gyerek fölött – pláne ne az ő szüleinek jelenléte nélkül, és főleg ne információk hiányában. Ez nemcsak rossz minta, hanem rendkívül fenyegető is a gyerek számára. Elsőként mindig azt kellene segítenünk, hogy a gyerekek maguk rendezzék a konfliktusaikat; ha ez nem sikerül, akkor avatkozzon be a felnőtt. Végül pedig: a gyerekek a mintáinkból tanulnak. Ha indulattal reagálunk, ezt adjuk tovább. Ha viszont empátiával, következetességgel és határokkal, akkor azt viszik magukkal. Ez a mi igazi hatalmunk – nem az, hogy kiabálunk, fenyegetőzünk vagy megszégyenítünk.
Amikor megszületik a gyermekünk, szinte észrevétlenül elkezdünk róla álmodozni. Elképzeljük, mi lesz belőle: orvos, zenész, sportoló, vagy éppen az osztály kedvence. Sokszor bele is vetítjük a saját meg nem valósult vágyainkat, vagy azokat az elképzeléseket, amelyeket valaha szerettünk volna elérni. Ez teljesen természetes – hiszen szeretetből és törődésből fakad. Idővel azonban érdemes megállni, és tudatosítani: nem a mi életünket kell a gyereknek folytatnia, hanem a sajátját. És nemcsak arról van szó, hogy a saját álmainkat akarjuk velük megvalósíttatni, hanem arról is, hogy gyakran meg vagyunk róla győződve: mi tudjuk, mi lesz számukra hosszú távon a legjobb. Pedig honnan tudhatnánk? Azt sem látjuk előre, mit hoz a holnap. Nekünk inkább az a feladatunk, hogy észrevegyük, miben talál örömet, mi lelkesíti, és hogy teret adjunk neki a kibontakozáshoz. Természetesen nem tudjuk teljesen félretenni a saját nézőpontunkat – óhatatlanul olyan lehetőségekkel kínáljuk meg, amelyek hozzánk közel állnak. Mégis fontos, hogy nyitottak maradjunk: lehet, hogy ő egészen más világot hoz be az életébe. És a mienkbe is…😉 Az ADHD-s gyerekeknél mindez még hangsúlyosabb. Gyakran hiányoznak náluk olyan készségek, amelyek a kortársaiknak természetesebben működnek, emiatt több negatív visszajelzést is kapnak. Számukra hatalmas ajándék, ha a szülő nem elvárások mentén hajtja őket, hanem abban támogatja, hogy felfedezhessék a saját erősségeiket, és megtalálják az utat, ami valóban az övék. Van azonban egy másik szülői kihívás is: a neurodivergens gyerekek sérülékenyebbek lehetnek, ezért bennünk, felnőttekben erősebb védelmi ösztön ébred. Ez természetes, sokszor szükséges is. De előfordul, hogy a védelem akkora pajzzsá nő, hogy mögötte már nem látjuk tisztán a gyereket. Mi óvni akarjuk minden erőnkkel, közben viszont megfeledkezünk arról, hogy ő is önálló akarat, alakuló személyiség, aki néha nem is igényli a segítségünket. Sőt, van, amikor éppen arra vágyik, hogy dönthessen, és a maga módján próbálhassa ki magát. Szülőként tehát az egyik legfontosabb feladatunk, hogy átformáljuk a saját álmainkat: ne meg nem valósult jövőt adjunk át, és ne is csak egy védőpajzs mögött óvjuk, hanem inkább biztonságos hátteret nyújtsunk, amelyre mindig támaszkodhat, miközben ő maga építi fel a jövőjét.
Nemrég beszélgettem a fiaimmal arról, hogyan élik meg az ADHD-jukat a sportban. Ők hozták fel, hogy edzésen ill. versenyen is szembetűnő, mennyire meghatározza a működésüket. És ami számomra a legérdekesebb volt: nemcsak hátrányokról beszéltek, hanem arról is, hogyan lehet előnyt kovácsolni belőle. Az első dolog, amit kiemeltek, az a gyors döntéshozatal. A legtöbb ADHD-s pillanatok alatt reagál – ez bizonyos helyzetekben óriási erősség. Egy olyan sportban, ahol minden másodperc számít, ez lehet a győzelem kulcsa. Ugyanakkor vannak sportágak, ahol ennek egyszerűen nincs jelentősége. Nem mindenhol kell gyors döntést hozni, és ilyenkor ez az adottság parlagon marad. Ez arra mutat rá, hogy a sportválasztásban is szerepet játszhat az, hogyan illeszkednek a gyerek erősségei az adott mozgásformához. Egy dinamikus, folyamatos reakciókat igénylő sportban mint például a kézilabda vagy a küzdősportok az ADHD-s gondolkodásmód előnyt jelenthet. Más sportágaknál, ahol a technikai precizitás dominál, ez a képesség kevésbé kerül előtérbe. Ezekben a sportokban is lehet valaki nagyon jó, de ez a skillje kihasználatlan marad. A beszélgetésből az is kiderült, hogy az ADHD-s agy nemcsak gyorsan reagál, hanem gyakran kreatívan és szokatlanul gondolkodik. Sokszor képes meglátni olyan megoldásokat, amik másnak eszébe sem jutnak. Ez a szabályoktól való eltérés néha rizikósnak tűnik, de sok esetben éppen ez hozza meg az előnyt. És ez nemcsak a sportban, hanem az élet más területein is igaz. Ott vannak például a kreatív szakmák, ahol a gyors gondolkodás, a szokatlan ötletek és az intuitív problémamegoldás valódi kincs. Ugyanez igaz bizonyos munkahelyi helyzetekre is: ahol más stresszben leblokkol, ott az ADHD-s agy pörög, és villámgyorsan új megoldásokat keres. Az egyik mondat, ami különösen megragadt bennem, így hangzott: „Ezek a képességek mindig is bennem voltak, csak nem volt helyük.” És valóban: az ADHD-s gyerekek sokszor nem „rosszak” vagy „hiányosak”, hanem egyszerűen olyan rendszerben próbálnak működni, ami nem az ő erősségeikre épít lsd. 12 év masszív kudarcélmény a közoktatásban. Ha megtaláljuk azt a környezetet – akár a sportban, akár a kreatív szakmákban vagy bármely életterületen –, ahol ezek a tulajdonságok erőforrássá válnak, minden megváltozik.
A minap egyik írásom alatt felmerült, hogy mekkora kihívást jelent a párkapcsolatokban az ADHD-s gyerek nevelése. Régóta foglalkoztat a téma, így elérkezett az idő, hogy erről is beszéljek kicsit. Hiszen ennek az „életformának” az örömteli pillanatok mellett rengeteg a buktatója, így komoly problémákat hozhat pl. a párkapcsolatba a gyakran feszült családi légkör. Konfliktus adódhat például abból, hogy: Megoldás akkor születhet, ha: És van itt még valami, amit finoman szeretnék kimondani: néha az ADHD-s gyerek tükörként működik. Rávilágít arra, hogy mennyire különböznek a nevelési elvek, és előfordul, hogy ezeket a különbségeket nem lehet áthidalni. Ez persze fájdalmas, de ugyanakkor tisztán megmutatja, ha valóban nincs közös út. Hiszem, hogy az ADHD-s gyerekek nemcsak kihívást, hanem lehetőséget is hoznak: megtanítanak újraértelmezni a kapcsolatainkat, és rávilágítanak arra, mi az, ami valóban működőképes hosszú távon.
Nem tudom pontosan, miért most jutott eszembe. Talán mert túl régóta cipelem, vagy mert megint jönnek nehéz napok, és az ember ösztönösen visszanyúl azokhoz a pillanatokhoz, amikor már azt hitte, nem bírja tovább. Ez most egy ilyen visszanyúlás. Egy nagy összeomlás története, amiből – bár akkor úgy tűnt, hogy végleg padlót fogok – végül felálltam. A pandémia idején itthon ragadtunk. Egy 5, egy 10 és egy 12 éves ADHD-s gyerek. Meg én, aki tanárként próbáltam gimnazistákat digitális oktatás keretei között tanítani egy olyan rendszerben, amit előtte sosem használtam, és amit gyakorlatilag napok alatt kellett megtanulnom. A gyerekeimnek mind más platform, más elvárások, más tanárok, más stílus. Tengernyi túlkapás, talán emlékeztek… A hatodikosomnak testnevelésből hetente kellett egy óra hosszát elméleti feladatokat oldania, énekből pedig ppt-t készítenie. A negyedikesnek önállóan eligazodnia a Classroom-felületen. Az ovis unatkozott, ők ketten szenvedtek például a mozgáshiánytól. Én próbáltam mindannyiuk körül lebegni, rendszert vinni a napjainkba, szórakoztatni, sőt nyugtatni őket, miközben az én munkám is ott volt. És hát szerettem, szóval próbáltam helytállni. Közben nemcsak a saját, belső poklunkkal kellett megküzdeni, hanem a közbeszéd mocskával is: „a tanárok nem is dolgoznak”, „minek tartja el őket az állam”, „otthon ülnek és semmit nem csinálnak”. Ezek a mondatok mélyebbre vágtak, mint valaha gondoltuk volna. Egy olyan időszakban, amikor a tanárok gyakorlatilag újratanulták a munkájukat. És mindezek tetejébe egy kollégám, akinek az osztályát tanítottam, épp egy alattomos hadjáratba kezdett, ami a saját munkavégzésemet gyengítette tovább. Akkor tanultam meg, hogy attól, hogy van más is az úton, még nem a bajtársam. Szóval mentálisan és érzelmileg ezek voltak az engem körülvevő ingerek. Emlékszem a napra, amikor szó szerint a földön feküdtem és üvöltve ütöttem a padlót. Akkor ott, a nappaliban fekve, azt hittem, végleg megbolondultam. A gyerekek rám néztek, és annyira megijedtek, hogy ők is elkezdtek sírni. Aztán mégis valahogy ment tovább. Mert valahogy mindig továbbmegy. Agyunk finom önvédelmi mechanizmusai törölnek, tompítanak, torzítanak. Elfelejtünk. Szépítünk. Alkalmazkodunk. Túlélünk. Most, évekkel később, már azt is látom: nem csak én feküdtem ott a padlón. Sokunknak voltak ilyen napjai. És az is lehet, hogy pont most van valaki ott. Ezért írom le mindezt. Nem azért, hogy sajnáljanak. Nem is azért, hogy feltépjem a múltat. Hanem mert tudni kell: a nagy összeomlásokból tanulunk. Ott, a legmélyebb pontokon születnek azok az erők, amikből később új életet, új rugalmasságot, új rendszert építünk. Ott tanultam meg, hogy nem kell mindig jól lenni. Hogy néha a padlón fekvés is egyfajta haladás. És hogy a gyerekeimnek nem egy tökéletes anya kell, hanem egy valóságos. Aki néha üvölt, de mindig visszajön. Hogy nem gyenge, hanem ember.
A tinédzserkor önmagában sem egyszerű, ADHD-val pedig még több kihívással jár. (Mondjuk, én azért sokszor úgy éreztem, hogy fel sem tűnt a változás, mert olyan, mintha nálunk mindig mindenki kamasz lett volna.) Szülőként végig rendelkezésre állsz, és az egyik legfontosabb feladatod amellett, hogy terelgeted, az is, hogy tanítsd meg: ő maga is tud tenni a saját jóllétéért. Ehhez hoztam most 10 szokatlan, de nagyon is működő módszert. 1. Minimalizáld a döntéseket! Az ADHD-s agy gyorsan kifárad a túl sok választási lehetőségtől. Segíts neki abban, hogy bizonyos dolgok automatikussá váljanak. Legyenenek fix szettek pl. iskolás outfit a hétköznapokra, vagy előre összekészített tízórai. Ha kevesebb apró döntést kell hoznia, marad energiája a fontosabbakra. 2. A közös jelenlét ereje Nem kell mindig ténylegesen segítened a feladataiban, sokszor már az is óriási támogatás, ha csak ott vagy mellette. Ha ő leckét ír, te intézhetsz közben e-maileket. A „valaki más is dolgozik mellettem” érzés sok ADHD-s számára segít a fókusz megtartásában. 3. Mozgasd át magad! A testmozgás az egyik legjobb feszültségoldó. Nem kell nagy dolgokra gondolni: egy rövid ugrálás, pár fekvőtámasz, vagy akár egy vidám tánc a kedvenc zenére. A gyors mozgás kirázza belőle a feszültséget, és segít újraindítani a koncentrációját. 4. Nevessetek a belső kritikuson! Sok ADHD-s kamasz kemény belső narratívával küzd: „Megint elrontottad”, „Soha nem sikerül semmi”. Tanítsd meg neki, hogy ezzel lehet viccelődni is! Adj nevet a belső kritikusnak pl. a sárkányom, vagy beszéljétek ki hangosan ezeket a szólamokat. A humor oldja a szorongást, és erőt ad a helyzet kezelésére. 5. Írjatok vicces feladatlistát! A listaírás sok ADHD-snak teher, de lehet játék is. Írjátok fel a feladatokat vicces szavakkal pl. „ruhahegy lebontása” a pakolás vagy „ganézás” a szobatakarítás helyett. A nevetés segít abban, hogy a kötelező feladat ne csak nyűg, hanem közös élmény legyen. 6. Apró öngondoskodási előkészületek Tanítsd meg neki, hogy mindig legyen víz az ágya mellett, egy kis snack a táskájában, vagy kéznél egy testápoló a száraz kézre. Ezek segítenek abban, hogy hamarabb észrevegye, ha szüksége van valamire, és rögtön tudjon is tenni érte. 7. „Hideg-sokk” trükk Ez elsőre drasztikusnak hangzik, de sok ADHD-snál működik. A hideg vízbe mártott arc vagy kéz azonnal kizökkenti a stresszből vagy a túlpörgésből. Nem kell minden nap, de vészhelyzetben gyors újraindítást adhat az agynak. 8. Engedd meg neki a bűntudatmentes görgetést A telefon sok szülő szemében ellenség, de néha épp az a kis menekülési sziget, amire szüksége van. Ha van időkeret, és nem az elkerülés eszköze, akkor megengedhetjük, hogy kicsit „csak görgessen”. Így nem titokban teszi, hanem megtanulja, hogyan szabhat határt a saját pihenésének is. 9. Ön-narráció Bátorítsd, hogy gondolatait hangosan mondja ki: „Most beteszem a táskába a kulcsot, aztán leviszem a szemetet.” Ez kívülről furcsának tűnhet, de az ADHD-s agynak segít sorrendben tartani a dolgokat. Minél többször gyakorolja, annál könnyebben fogja irányítani a figyelmét. 10. Fogadd el vele együtt, hogy a „jó elég jó” A perfekcionizmus sok ADHD-s gyereket kínoz, miközben csúsznak a határidők és nő a stressz. Tanítsd meg neki, hogy nem kell mindent tökéletesre csinálni. A „jó elég jó” elve felszabadító. Jobb, ha egy feladat kész van, mintha a hibától való félelem miatt soha nem lenne. Ezek a trükkök akkor működnek igazán, ha veled együtt gyakorolja őket. Szülőként a támogatásod kulcsfontosságú: ha közösen próbáljátok ki, a kamaszod megtanulja, hogy az öngondoskodás nem unalmas szabály, hanem egy olyan eszköztár, ami segíti őt abban, hogy erősebben és magabiztosabban lépjen a felnőttkor felé. Forrás: coachingwithbrooke.com
Sokszor hajlamosak vagyunk az ADHD-s gyerekeket a szétszórtságuk vagy figyelmetlenségük alapján definiálni. Pedig, ha nem hagyományos iskolai feladatokról van szó, elképesztően kreatív és rugalmas problémamegoldók tudnak lenni. Ott, ahol mások megakadnának, ők bátran, szokatlan ötletekkel közelítenek a megoldáshoz. Ez a családunkban megtörtént, utólag már vicces hétköznapi példa jól illusztrálja a szokatlan kreativitásukat. Amikor még tanítottam, egyik délután iskolai elfoglaltság miatt nem értem haza időben. Egyedülálló anyukaként jól megszerveztük a napot, és – bár néhány óráról volt csak szó – mindent alaposan előkészítettünk a gyerekekkel. Megbeszéltük, hogy hogyan jutnak haza, mit kell csinálniuk. Csakhogy amikor hazaértek, nem találták a kulcsot. Nem estek pánikba: azonnal akciótervet dolgoztak ki. Úgy döntöttek, hogy felmásznak a ház tetejére, és a nyitva hagyott tetőtéri ablakon keresztül jutnak be. Később a szomszéd asszony mesélte el, hogy mindhárman – köztük a kétéves is – ott mászkáltak a tetőn. Amikor később megkérdeztem tőlük, miért kellett a legkisebbet is felvinniük, azt a teljesen logikus választ kaptam: „Azért vittük fel magunkkal, hogy amíg mi bemászunk, nehogy lent valami hülyeséget csináljon.” Ők problémát láttak, helyzetet mértek fel, megoldást kerestek – és cselekedtek. Pontosan ez az a fajta „out of the box” gondolkodás, amiben az ADHD-s gyerekek igazán kiválóak. Zárójel: utólag kiderült, hogy a kulcsuk ott lapult az iskolatáska mélyén. A mi feladatunk szülőként és pedagógusként nem az, hogy ezt az egyedi megközelítést kijavítsuk, hanem hogy megtanítsuk, mikor és hogyan tudják biztonságosan, felelősen használni a kreativitásukat.
A várva várt nyári szünet felszabadultságot, örömöt pihenést hoz a gyerekeknek, nekünk, szülőknek viszont gyakran komoly szervezési kihívás. Bár a tanév átstrukturálásával a kisebb szünetek hosszabbak lettek, a nyár még így is az év egyik legintenzívebb időszaka, amit sokan a tanévtől már eleve fáradtan kezdenek el. Kérdés, lehet-e a nyarat úgy megélni, hogy ez valóban a feltöltődésről és a családi harmóniáról szóljon? Nyilván nem mindegy, hány éves a gyerek, hiszen más kihívások jönnek elő, ha pici, és megint más, ha kamasz. És ez nemcsak a neurodiverz vagy atipikus gyerekeknél okoz nehézséget, hanem a neurotipikusoknál is. Ráadásul ez az egész sokszor komoly szorongást és stresszt okoz. Aki tanárként dolgozik, annak talán egy fokkal egyszerűbb, mert a saját szabadsága is ehhez igazodik. De aki nem, és más ritmusban tud csak kivenni szabadságot, annak ez a hosszú nyári etap igazi kihívás. Mindeközben próbálunk helytállni: szórakoztatni, támogatni, edukálni — és ehhez még pénzt, időt, energiát sem sajnálunk. Csakhogy ez anyagilag is megterhelő. Egy-két hét alatt annyit el lehet költeni napi kis programokra, mintha elmentünk volna a világ másik végére nyaralni. Én magam arra jutottam, hogy ha most egy picit félretesszük a szokásos szülői kényszereinket, akkor érdemes inkább azt nézni: mire van tényleg szüksége a gyereknek? Mert egyáltalán nem feltétlenül arra, hogy állandóan értékes, edukatív, hasznos programokat szervezzünk. Sőt, sokszor pont korlátozza őket, ha folyton strukturáljuk a napjaikat. Néha egy-egy közös, különleges élmény bőven elég. Olyan, amire mindannyian szívesen emlékezünk vissza. Ehhez nem kell hatszor elmenni nyaralni, se minden nap valami grandiózus program. Azt se felejtsük el, hogy a gyerek idegrendszerének is szüksége van arra, hogy csak úgy kalandozhasson. Hogy bóklásszon a kertben, a szobájában, a Duna-parton vagy akárhol, és olyan dolgokat csináljon, amik látszólag nem visznek sehová. Nem készítenek fel egy jövőbeli nyelvvizsgára, nem lesz tőle programozó, nem indul be tőle ötévesen a karrierje, csak egyszerűen hagyjuk őt fejlődni a maga tempójában. Vagy ad absurdum megtanulja lekötni magát. És nehogy már ne járjon nekünk is pihenés és feltöltődés! Teljesen rendben van, ha néha nagyszülőre, táborra, barátokra bízzuk a gyereket, hogy mi is kapjunk egy kis időt magunkra. Ez nem önzés, hanem pont ettől lesz hosszabb távon is mindenki kiegyensúlyozottabb.
Az atipikus világban sok tárgy sajátos funkciót nyer. Mert ahol ADHD van, ott a kreativitás nem opció, hanem alapbeállítás. Íme néhány példa a mindennapi újragondolásainkra: A lépcső hivatalosan a két szont közötti közlekedés eszköze, nálunk házi csúszda, ha ráteszünk egy ágybetétet. A design nyaksál általában stílusos öltözék-kiegészítő, nálunk szalvéta, ami mindig kéznél van. A teraszkorlát eredetileg biztonsági elem, nálunk létra, ami egyenesen a tetőre vezet. A kanapé hagyományos értelmezésben pihenésre való bútordarab, nálunk beltéri trambulin. A frisbee dobálós szabadtéri játék, nálunk tányér, és ha világít, akkor este is lehet róla enni. A villanykapcsoló pedig a világítás ki- és bekapcsolására szolgál, ellenben nálunk folyamatosan kattogtatható stresszkocka. Ez a világ így sokkal színesebb. Nem mindig halk, nem mindig szabályos, de nagyon is élő. És ha néha ismeretlen funkcióban látod a tárgyaidat, lehet, hogy csak annyi történt: egy ADHD-s elmével találkoztak.
