Szülőnek lenni nem egyszerű. Nem véletlen, hogy egyre kevesebben vállalják. De egy neurodivergens gyereket nevelni sokszor olyan, mintha az élet egy végtelen akadálypálya lenne. Az állandó rohanásban nemcsak a hétköznapi feladatokat kell megoldani – ugyanazokat, amik egy neurotipikus család életében is jelen vannak –, hanem van egy folyamatos készenléti állapot is. Hogy mikor kell megint toppon lenni, közbeavatkozni, elsimítani, segíteni. És közben valahol próbálsz magadra, a saját szükségleteidre is figyelni.
Miután megkapjuk a diagnózist, éveken keresztül teljes energiánkat arra fordítjuk, hogy a gyerekünk megfelelő támogatást, fejlesztést, lehetőségeket kapjon – logisztikailag, anyagilag, időben elérhetőt. Ez természetes. De közben mi történik velünk? A legtöbben ilyenkor túlélő üzemmódra kapcsolunk, és kimarad valami nagyon fontos: önmagunk.
Pedig minden szülőnek szüksége van támogatásra. Saját időre, saját figyelemre, saját erőforrásokra. Hobbira. Sportra. Barátnőzésre. Coachingra 😉. És mindezt bűntudat nélkül. Hiszen ha mi jól vagyunk, abból elsősorban a gyerekünk profitál.
Szóval szakíts magadnak rendszeres és értékes időt, amikor feltöltődhetsz, mást csinálhatsz, új ingereket szerezhetsz! Legyen olyan, amikor megállhatsz, és megtapasztalhatod, hogy nem kell egyedül cipelni mindent.
Szülőként gondoskodsz másokról. Ideje, hogy gondoskodj magadról is.
