Gyermeknevelés közben gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor nemcsak azt látjuk, hogy a mi kölykünk hibázik, hanem azt is, hogy mások aránytalanul reagálnak rá. ADHD-s szülőként ez különösen érzékenyen érint ez, mert mi magunk is tudjuk, hogy a gyerekünk impulzív, érzelemszabályozási nehézségekkel küzd, és előfordulhat, hogy néha rosszul dönt vagy túllép határokat. De a helyzet nem mindig fekete-fehér, és nagyon fontos, hogy mindkét oldalt lássuk: a másik gyereket, a másik szülőt, a pedagógust, és a saját csemeténket is.
Volt olyan apuka, aki az iskola után megvárta a fiamat, és azt mondta, hogy ha még egyszer hozzányúl a lányaihoz, az egész családját kiírtja. Egy másik anyuka kilátásba helyezte, hogy eltöri a kezét, ha még egyszer megtudja, hogy mit csinált a fiával. Egyszer egy szülő azzal keresett meg, hogy csináljak valamit, mert a fia az enyém miatt jár pszichológushoz, miközben én egészen addig azt hittem, hogy haverok.
Voltak persze olyan esetek is, amikor a gyerek tényleg hibázott – de a felnőtt reakció aránytalan volt, nem biztonságos, és nem tanító jellegű. Amikor pl. a másik fiam viccesen megszorította egy társának a kezét templomba menet, mire annak az apja fenyegető hangnemben közölte vele, hogy „kitekerem a nyakad.” De megtörtént az is, hogy a gyerekem felmászott egy fára, és diót dobált az alatta állókra. Az egyik felnézett, és a szemét eltalálta egy dió. Én azonnal felhívtam az érintett szülőt, érdeklődtem a gyerek állapota felől, és felajánlottam a segítségemet. A pedagógus viszont hazazavarta a 12 km-re fekvő lakhelyére a tizenkét évesemet, aki az út szélén autók mellett gyalogolt haza.
Fontos tiszázni: a „bántalmazás” kifejezés nagyon erős, és gyakran helytelenül használják. Nem minden konfliktus, impulzív tett vagy félreértés minősül bántalmazásnak. A valódi bántalmazás ismétlődő, szándékos, hatalmi különbségből fakadó cselekvés, ami valóban sért vagy megaláz.
Első lépésben próbáljunk információt szerezni, mielőtt reagálunk. Hallgassuk meg mindkét gyereket, és ha lehetséges, a tanárt vagy más szemtanút is. Ne feledjük: a mi gyerekünk is képes hibázni, és ugyanígy a másik gyerek is. A cél nem az, hogy győztest és vesztest hirdessünk, hanem hogy rendezzék a konfliktust, és minden érintett tanuljon a helyzetből.
Emellett mindig figyeljünk a gyerek belső állapotára: ami elsőre „rossz viselkedésnek” tűnik, sokszor segítségkérés, feszültség, frusztráció vagy impulzivitás jele. Minél nagyobb „hülyeséget” csinál, annál nagyobb valószínűséggel van mögötte támogatásra szoruló szükség.
Soha ne önbíráskodjunk a másik gyerek fölött – pláne ne az ő szüleinek jelenléte nélkül, és főleg ne információk hiányában. Ez nemcsak rossz minta, hanem rendkívül fenyegető is a gyerek számára. Elsőként mindig azt kellene segítenünk, hogy a gyerekek maguk rendezzék a konfliktusaikat; ha ez nem sikerül, akkor avatkozzon be a felnőtt.
Végül pedig: a gyerekek a mintáinkból tanulnak. Ha indulattal reagálunk, ezt adjuk tovább. Ha viszont empátiával, következetességgel és határokkal, akkor azt viszik magukkal. Ez a mi igazi hatalmunk – nem az, hogy kiabálunk, fenyegetőzünk vagy megszégyenítünk.
