A legtöbb szülő ismeri azt az érzést, amikor reggel még ki sem nyitotta rendesen a szemét, de a gyerek már száz kérdéssel, ellenkezéssel vagy késlekedéssel borítja fel az indulást. ADHD-s gyereknél ez a káosz még inkább felerősödik. A jó hír, hogy kis előkészítéssel sok feszültséget lehet megelőzni. 1. Ne egyszerre keljetek Ha együtt ébredtek, te még félig álomban próbálsz működni, a gyereked pedig már teljes figyelmet igényel. Ez a helyzet garantáltan káoszt szül. Inkább kelj fel 15–20 perccel korábban: 2. Készülj előző este A reggeli rohanást a legjobban úgy lehet csökkenteni, ha az előkészületek nagy részét nem reggelre hagyod. Minél több dolog vár készen reggel, annál kevesebb döntést kell hozni kapkodva. 3. Használjatok küldetéstérképet Az ADHD-s gyerekeknek sokszor nehéz fejben tartani a teendőket. Segít, ha vizuálisan látják, mi következik. Készítsetek együtt egy „reggeli küldetéstérképet” piktogramokkal: fogmosás, öltözés, reggeli, táska. A gyerek minden elvégzett feladat után lép egyet előre a „pályán”. Ez játékossá teszi a rutint, és csökkenti a szülői „százszor kell szólni” élményt. 4. Vigyél bele humort és játékosságot A reggelek hajlamosak feszülté válni, de egy kis kreativitással könnyebb: A humor oldja a stresszt, és a gyerek sokkal könnyebben együttműködik. 5. Legyen fókuszidőd a gyerekre Ha minden elő van készítve, a reggel közös része 15–20 percben is elegendő lehet. Ez idő alatt: a gyerek felöltözik, megreggelizik, te segítesz, emlékeztetsz, de nem rohangálsz ide-oda, van egy kis nyugodt pillanat a kapcsolódásra (ölelés, vicc, jókívánság). 6. Tervezz B-tervet Vannak reggelek, amikor hiába a jó szándék, minden borul: a gyerek nem találja a cipőt, vagy egyszerűen nem áll össze a kép. Ilyenkor fontos, hogy legyen „B-terved” pl. egy vészhelyzeti ruha, ami mindig kéznél van, egy gyors reggeli alternatíva pl. müzliszelet, kifli, alma, egy rövid mantra: „Nem baj, ha nem tökéletes, csak induljunk el.” Ezzel elkerülheted, hogy a nap már indulás előtt kudarcélménnyel kezdődjön. 7. Adj magadnak szusszanást Ne feledd: nemcsak a gyereknek kell reggel rutint biztosítani, hanem neked is. Ha van időd előbb egy kávéra, egy gyors zuhanyra vagy akár csak három nyugodt lélegzetvételre, az az egész napodra kihat. Egy kipihentebb, összeszedettebb szülő sokkal kevesebb feszültséget visz át a gyerekére. A reggeli indulás ritkán tökéletes. De ha előre készülsz, használsz játékos eszközöket, és van egy B-terved is, akkor a káoszból kezelhető rendszer lesz – és az egész család napja nyugodtabban indul. Alkalmazkodás az új tanévhez, szorongáscsökkentés Az új tanév kezdete sok gyerek számára nemcsak izgalmat, hanem bizonytalanságot is hoz. Új tanító, új osztálytársak, új szabályok – nem csoda, ha a gyereked szorong, vagy épp ellenkezőleg: túlmozgással, ellenkezéssel reagál. A jó hír, hogy néhány apró, tudatos szülői lépéssel rengeteget tehetsz azért, hogy könnyebbé váljon az átmenet. Ha a gyermek most kezdi az iskolát: Ha már felsőbb osztályba lép: Tippek minden korosztálynak: 1. Beszélgessetek a félelmekről. Nem kell rögtön megoldást adni, sokszor elég, ha meghallgatod. 2. Vizualizáljatok. Képzeljétek el, hogyan fog kinézni egy nap az iskolában – ez csökkenti az ismeretlentől való félelmet. 3. Alakítsatok ki kis rutinokat. Lehet ez egy reggeli ölelés, egy bátorító mondat, vagy egy közös esti beszélgetés. 4. Adj időt. Az alkalmazkodás hullámzó folyamat – teljesen természetes, ha az első hetekben, akár hónapokban váltakozik a lelkesedés és a szorongás. Valamint ezek mindennemű megnyilvánulásai.😏 Akár első osztályos, akár felsős a gyereked, a legfontosabb kapaszkodó te magad vagy. A biztonságérzetét az adja, hogy tudja: meghallgatod, mellette állsz, és együtt keresitek a megoldást. Barátkozás, kapcsolódás támogatása Az iskolakezdés ugyanis nemcsak a tanulásról szól, hanem arról is, hogy a gyerek megtalálja a helyét a közösségben. Ez sokszor nehezebb, mint egy matekpéldák megoldása; főleg, ha a gyerkőc új közegbe kerül, vagy ha eddig sem volt könnyű számára a barátkozás. Szülőként ilyenkor sokat segíthetünk, hogy a gyerek biztonságban induljon neki a tanévnek. 1. Készítsetek „barátkozó szcenáriókat” A gyerekek sokszor nem tudják, hogyan kezdjenek beszélgetést. Gyakoroljátok otthon játékosan, hogy mit mondhatna, ha pl. le szeretne ülni valaki mellé, vagy hogyan hívhatna játszani valakit szünetben. 2. Szervezz kis találkozókat Ha van rá lehetőség, az iskola előtti napokban, hetekben hívd át egy-egy osztálytársát játszani, vagy menjetek együtt játszótérre. 3. Támogasd az egyéni erősségeit A gyereknek nem kell mindenkivel barátságban lennie. Elég egy-két jó társ, akihez kapcsolódik. Segíts neki felismerni, hogy az ő érdeklődése, hobbija is érték, és ezen keresztül könnyebben találhat hasonló gyerekeket. 4. Adj neki egyszerű kapcsolódási eszközöket 5. Légy érzelmi biztonsága Az új barátságok alakulása mindig hullámzó. Fontos, hogy otthon biztonságos közeg várja, ahol megoszthatja az élményeit. A kapcsolódás kulcs az iskolai jólléthez. Ha a gyerek érzi, hogy van kivel játszania, beszélgetnie, akkor az iskolába járás is kevésbé teher, inkább örömforrás lesz. Önbizalom erősítése az első hetekben Azt vettem észre, hogy sok családban már hetekkel a tanévkezdés előtt a legtöbb beszélgetés az iskoláról szól: – Na, várod már? – Mit fog szólni ehhez a tanítónéni? – Vajon hogy fog menni a matek? Nekem sosem ment… És bár mindezt szeretetből és érdeklődésből mondjuk, valójában egy erős üzenetet közvetítünk: hogy innentől kezdve a gyerek értékét és szerethetőségét az iskola és az ottani teljesítménye nagyban meghatározza. Ez pedig már indulás előtt feszültséget, szorongást szül. Fontos lenne emlékeztetni magunkat arra, hogy az iskola rengeteget adhat a gyereknek, de nem maga az élet. Nem az osztályzatok, nem a matekleckék, az íráskép, de még csak nem is a pedagógus személyes véleménye mondják meg, ki ő, mennyit ér, vagy mennyire szerethető. Ha mi felnőttek ezt tudjuk sugározni, a gyerek is sokkal nyugodtabban és magabiztosabban vág neki a tanévnek. Hogyan erősíthetjük az önbizalmát? 1. Ismerd el a kis sikereket is. Nem kell megvárni a nagy dicséreteket; egy-egy apróbb feladat teljesítése is komoly előrelépés. 2. Emeld ki az erősségeit. Figyelj, miben ügyes: lehet ez kedvesség, humor, kitartás vagy akár az, hogy ügyesen mesél történeteket. 3. Közvetítsd aht, hogy hibázni szabad. Mesélj el egy saját bakidat, és azt, hogyan oldottad meg. Ez felszabadító lehet a gyerek számára. 4. Adj rövid bátorító mondatokat: „Büszke vagyok rá, hogy megpróbáltad.” „Legközelebb biztosan még jobban fog menni.” „Tetszik, hogy nem adod fel.” 5. Alakítsatok ki esti rutint pl. lefekvés előtt soroljátok fel, mi az a három dolog, amire aznap büszke lehet. Az önbizalom nem abból fakad, hogy minden tökéletesen sikerül, hanem
Ha röviden kéne elmondanom, miért hagytam ott a tanári pályát, akkor ez lenne az ok: gamifikáció. Sziszifuszi módszerekkel próbáltam süket füleket meggyőzni arról, hogy a motivációt is újra kell gondolni – különösen a Z- és az alfa-generáció esetében. Hiszen látjuk, hogy ami működik náluk, az a számítógépes és telefonos játékok jutalmazási rendszere. Ezt sokan észre is vették, mert odáig eljutottak, hogy tiltsuk le a gyerekeket a telefonról, de tovább már sajnos nem, hogy ti. még okosabb az lenne, ha átvennénk azokat a módszereket, amiért a telefonos játékok motiválni tudják a fiatalokat. Ennek analógiájára ugyanis a tanulás jutalmazása is kiválóan működhetne (ezt onnan tudjuk, hogy azért vannak iskolák, ahol hagyják, ill.vannak pedagógusok, akik bevállalják a gamifikációval való kísérletezést). Mit jelent a gamifikáció a gyakorlatban szülőként? Otthon ez azt jelenti, hogy a házimunka lehet „küldetés”, a tanulás pedig „szintlépés”. Nem arról van szó, hogy mindenért ajándék jár, hanem arról, hogy a gyerek érezze: a munkájának azonnal van eredménye és értelme. Ez a szemlélet különösen az ADHD-s gyerekeknél működik hatékonyan, hiszen ők sokszor elveszítik a hosszú távú motivációt, viszont a gyors visszajelzés, a játékos célok és a látványos haladás újra és újra beindítja a motorjukat. Fontos azonban tudatosnak lenni arra, hogy a gamifikáció ne váljon jutalomvadászattá. A cél, hogy a játékosított rendszer hosszú távon belső motivációt építsen, és segítse az ADHD-val élőket a mindennapi kihívások leküzdésében.
Van egy mondat, amitől ADHD-s szülőként a világból is ki tudnék futni. Így kezdődik: „Én értem, hogy ADHD-s, de…” Innen általában valami olyasmi következik, ami világosan mutatja, hogy az illető valójában távolról sem érti. Az egyik kedvenc klasszikusom ebben a műfajban például egy tanárnőtől származik: „Én értem, hogy ADHD-s, de miért viselkedik így?” Ez a mondat ugye maga a pontos definíciója annak, amikor valaki a közelében sem jár a megértésnek. Az ADHD ugyanis éppen arról szól, hogy a gyerek (vagy felnőtt) nem mindig tudja úgy szabályozni a figyelmét, viselkedését vagy érzelmeit, ahogy azt a környezete elvárná. Az ADHD-soknak rengeteg olyan vágyuk van, amit szívesen látnának beteljesülni, ha a környezet jobban értené őket. Például azt, hogy a feledékenységük nem egyenlő azzal, hogy nem törődnek dolgokkal. Vagy hogy a frusztráció sokszor a belső feszültség, a perfekcionizmus vagy a kudarcélmények következménye. Sokan azt hiszik, hogy az ADHD lustaság. Valójában épp ellenkezőleg: a legtöbben hihetetlen energiákat mozgatnak meg, amikor végre elkapja őket a flow. A nehézséget itt nem a szorgalom hiánya okozza, hanem a dopaminé, ami miatt a dolgok elkezdése, fenntartása sokszor küzdelmesebb. Az is gyakori félreértés, hogy kívülről nyugodtnak, csendesnek tűnik valaki, miközben belül káosz tombol. Az ADHD nem mindig harsány, „rosszalkodó” gyerekekről szól, hanem sokszor épp a belső zűrzavarról, ami kívülről láthatatlan. És amikor valaki egyszerre túl sok feladatot, utasítást, információt zúdít rájuk, nem azért „nem figyelnek”, mert nem akarnak, hanem mert egyszerre túl sok inger érkezik, amit az agyuk nehezen szűr. Ilyenkor sokkal hatékonyabb az egyértelmű, lépésenkénti vagy írásban is megadott instrukció. A legfontosabb, amit jó lenne megérteni: az ADHD nem kifogás, nem divatszó és nem magyarázat mindenre. Hanem egy idegrendszeri eltérés, ami rengeteg helyzetet másképp működtet. Aki ezt látja és elfogadja, az nem megkérdőjelez, tesztel, feltételeket szab és próbál túlszárnyalni a saját történeteivel (én is úgy eltettem a múltkor a kulcsomat, hogy azóta sem találom), hanem valóban kapcsolódni hozzá. Mert végső soron minden ADHD-s embernek az a vágya, hogy ne ítéljék lustának, érdektelennek vagy tiszteletlennek, hanem lássák mögötte az embert, aki próbál, küzd, és nagyon is törődik másokkal.
Volt már olyan, hogy annyira felidegesített a saját gyereked, hogy azt érezted, nem kapsz levegőt? Hogy nem tudtad, sírjál vagy csak fuss el, mert úgyis mindegy? Nálunk volt pár emlékezetes jelenet… Ott volt például az a mátrai túra, ahol a gyerek fél órán keresztül fetrengett a sárban, miközben a turisták sorban kerülgettek minket. Egyszer vendégek voltak nálunk. Mondtam egy fél mondatot, nem kiabálva, nem gorombán – odajött, leköpött, és elment. Egy születésnapon a többi szülő szerint villával fenyegetett meg egy másik gyereket. A terhességem alatt nagy pocakkal – amikor még mindig gyerektornára jártunk – egy alkalommal konkrétan minden gyerek fülét megharapta. És ezek csak a klasszikusok. A dühkitörések – főleg ADHD-val – nemcsak hangosak, látványosak, fárasztóak. Hanem megítélésre okot adók, szégyellni valók, kiborítóak. És miközben kívülről úgy tűnik, mintha „csak egy hiszti” lenne, belül mindenkinek fáj: a gyereknek is, a szülőnek is.
Az ADHD-s gyerekek elképesztően érzékenyek arra, hogy ki milyen szándékkal és hittel közeledik feléjük. Pillanatok alatt megérzik, ha valaki nem hisz bennük, és ugyanilyen gyorsan megnyílnak annak, aki őszintén bízik bennük. Ez minden kapcsolatra igaz – legyen szó szülőről, pedagógusról, családtagról vagy barátról. Sokszor a bizalom és a beléjük vetett hit többet ér minden módszernél vagy szabálynál. Mégis, főleg az oktatásban, ezt értik meg a legkevesebben. Pedig a bizalom az a híd, amin keresztül minden más eljuthat hozzájuk – a tudás, a támogatás, az együttműködés. (Itt jegyzem meg, hogy ennek hiányában viszont ugyancsak szeretik bebizonyítani, hogy bármire képesek…😖) Hogyan építsünk bizalmat? Tartsuk a szavunkat – az ADHD-s gyerek pontosan figyeli, hogy következetesek vagyunk-e. Hallgassuk meg őszintén – ne csak a válaszra, hanem a valódi megértésre figyeljünk. Dicsérjük a próbálkozást – nem kell tökéletesnek lennie, a lényeg, hogy megpróbálta. Legyünk kiszámíthatók – a biztonságérzet a bizalom alapja. A bizalom nem ajándék, hanem építmény. Időbe telik, de ha egyszer felépül, erősebb lesz minden nehézségnél – és ez a legnagyobb ajándék, amit egy ADHD-s gyereknek adhatunk.
Ha ADHD-s gyermeket nevelsz (ha nem, akkor is), ismerős lehet a helyzet: a gyerek hirtelen beszól, felesel, vagy épp provokál. Gyakran impulzív reakcióról van szó, nem arról, hogy téged akarna bántani. Mégis fáj, zavaró, sőt, néha dühítő lehet. Miért szól be az ADHD-s gyerek? • Impulzivitás: az ADHD-s gyerekek nehezebben kontrollálják a hirtelen indulataikat. Egy apró frusztráció pillanatok alatt beszólásba csaphat át. Hogyan ne vedd magadra? Hogyan reagálj jól? Mit segít elfogadni? A beszólás nem jelenti, hogy rossz gyereked van, csak az ADHD-s impulzivitás és frusztráció része. Ha türelmes vagy és következetes, a gyerek hosszú távon megtanulja kezelni az indulatait. A beszólás ugyanakkor lehet jelzés is: a gyerek biztonságban érzi magát, és ki meri engedni a feszültséget.
Az ADHD-s gyerekek egyik leggyakoribb nehézsége, ami a környezetet is próbára teszi, a folyamatos közbeszólás, bekiabálás. Sokszor nem azért szakítanak félbe, mert tiszteletlenek, hanem mert félnek, hogy elfelejtik, amit mondani akarnak, vagy éppen annyira erős az impulzus, hogy nem tudják visszatartani. Ez azonban idővel feszültséget okozhat a családban, az iskolában, baráti kapcsolatokban is. Miért szakítanak félbe? Ezek mögött tehát nem bosszantási szándék vagy szemtelenség áll, hanem az ADHD működésének természete. Mit tehet a szülő? 1. Tanítsd meg a „kérek időt” jelzést! Egyszerű kézjel vagy rövid szó („időt kérek”, „most fontos”) segít, hogy a gyerek jelezze, mondanivalója van. Így nem kell közbevágni, de mégis biztos lehet benne, hogy meg fogják hallgatni. 2. Adj biztonságot, hogy nem vész el a gondolat! Mondhatod: „Hallom, hogy szeretnél mondani valamit. Befejezem a mondatom, és utána te jössz.” Ha szükséges, jegyezzétek le egy papírra, hogy ne felejtse el. 3. Gyakoroljátok szerepjátékban! Játsszatok el helyzeteket: anya mesél valamit, a gyerek jelzi, hogy időt kér, anya reagál, majd átadja a szót. Ha játékos a gyakorlás, könnyebben rögzül. 4. Dicsérd, ha sikerül kivárnia! Az ADHD-s gyerekeknél a pozitív megerősítés sokkal többet ér, mint a szidás. Ha jelzett, vagy ha sikerült megvárnia a sorát, kapjon érte elismerést. 5. Legyen következetes szabály! Minden családtagnak fontos tiszteletben tartani a „szólok, ha mondanivalóm van” szabályt. Így nem csak a gyereknek kell alkalmazkodnia, hanem mindenki megtapasztalja az odafigyelést. Miért fontos ez? A megszakítások kezelése nem csak a hétköznapi nyugalmat szolgálja. Hosszú távon a gyerek megtanulja: az ő gondolatai értékesek, de a másik mondandója is az. Ez segíti a társas kapcsolatokban, és erősíti az önbizalmát is.
Az utóbbi években egyre többet hallunk a mikrobiómról, vagyis az emberi testben élő jótékony baktériumokról. Ezek a mikroszkopikus élőlények nemcsak az emésztésben, de az idegrendszer működésében is kulcsszerepet játszanak – különösen gyermekeink fejlődő agya szempontjából. 💡 De mi az a mikrobióm? A mikrobióm a szervezetünkben élő több milliárd baktérium, gomba és más mikroorganizmus összessége. Legnagyobb része a bélrendszerben található, és egyensúlyuk alapvető az egészséghez. Gondolj rá úgy, mint egy láthatatlan kertre a gyomorban, ahol a „jó” és „rossz” baktériumok folyamatosan egyensúlyban tartják egymást. 🧠 És hogyan kapcsolódik ez az ADHD-hoz? A bélflóra és az agy kétirányú kapcsolatban áll: ezt hívjuk bél–agy tengelynek. A bélbaktériumok képesek befolyásolni a hangulatot, a viselkedést és a neurotranszmitterek pl. a dopamin és a szerotonin termelését. Ezek az anyagok kulcsszerepet játszanak az ADHD tüneteiben. A bélflóra összetételét az étkezés, az antibiotikumok, a stressz, sőt a születési mód pl. császármetszés vagy természetes szülés is befolyásolja. A kutatások szerint az ADHD-s gyerekek bélflórája eltér az átlagtól pl. bizonyos baktériumok – mint a Bifidobacterium – alacsonyabb arányban fordulnak elő náluk. A bélflóra zavara összefügghet gyakoribb hangulatingadozással, fokozott impulzivitással, vagy épp fókuszálási nehézségekkel. 🍎 Mit tehetünk szülőként? Nem kell hirtelen szakértővé válni, de néhány egyszerű lépéssel sokat tehetsz gyermeked idegrendszeri egyensúlyáért: Forrás: Dauerthema ADHS: Welche Rolle spielt der Darm bei Verhaltensauffälligkeiten? Spiegel, 23.07.2025, Frank Mehrbac
ADHD-szülőnek lenni – vagy egyáltalán egy ADHD-s ember mellett élni – óriási kihívás. Nem csoda, ha az embernek néha muszáj kieresztenie a gőzt. Erre jók a közösségek, az online csoportok, a baráti beszélgetések. Fontos, hogy legyen hol ventillálni. De észrevettem, hogy ennek megvan a veszélye is: könnyen beleragadunk egyfajta „panaszkultúrába”. Amikor már nem arról szól a kommunikáció, hogy támogatjuk egymást, hanem arról, hogy kinek mi lehetetlen. Mint egy verseny: kinek a sorsa a legnehezebb, ki küzd a legtöbbel. Őszintén mondom: nem szeretnék ebben a versenyben részt venni. Az én életemben is voltak olyan helyzetek, amiket szerintem el se hinnétek. Mégsem arra akarom feltenni az életemet, hogy bizonygassam, nekem volt a legnehezebb. Inkább arra, hogy azt képviseljem: mindig van másik szemüveg, amin keresztül nézhetjük a dolgokat. Hiszek abban, hogy lehet javítani a helyzeteken, teremteni, építeni, észrevenni a jót, még akkor is, ha közben vannak olyan napok, amikor nekem sincs kedvem kikelni az ágyból. Szeretném, ha értenétek: Természetes, hogy nem minden tanács, nem minden ötlet működik mindenkinek. Mindig személyre kell szabni, és a végén mindenkinek saját magának kell megtalálnia, mi válik be. Ebben viszont lehet segítséget kérni, én is ezért vagyok itt, és vannak más szakemberek is, akikhez fordulhattok. Sokan a cikkek alatt írjátok le, hogy nálatok mi nem működik, vagy miért nehéz. Hálás vagyok ezért a bizalomért, és őszintén örülök annak, amikor kölcsönös beszélgetés alakul ki köztünk. Nagyon fontosnak tartom ezt a kommunikációt, mert így tudunk egymásra reagálni. Ugyanakkor azt is érdemes tudni, hogy egy kommentben nem lehet teljes élethelyzeteket vagy sorsproblémákat megoldani. Amit ott tudok adni, az legfeljebb egy apró gondolat, egy kis irány, de nem a teljes megoldás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs megoldás. Csak azt, hogy mélyebb munka, több beszélgetés és több odafigyelés kell hozzá, mint ami ott belefér. Egy dolgot biztosan tudok: a sopánkodás nem visz előre. Nem szeretném úgy leélni az életemet, hogy azon rágódjak, milyen nehéz sors jutott nekem. Szeretnék inkább a maximumot kihozni abból, ami van. Örülni a pillanatoknak, tanulni abból, amit kapok, és erősödni. És ezt az üzenetet szeretném átadni nektek is: az önsajnálat nem kötelező. Van választásunk.
Elmentünk pár napra a Dunakanyarba a családdal. Tudtuk, hogy kevés időnk van így együtt, ezért egy kis házat béreltünk a hegyen, az erdő közepén, jakuzzival, szaunával. Csupa olyan kényeztetés, ami kicsit kiszakít a hétköznapok mókuskerekéből. Csakhogy ahogy felértünk, rögtön elromlott az idő. Végigsöpört a vihar, leszakadtak a villanyvezetékek, elment az áram. Nemcsak a házban, máshol is, de mi pont ott voltunk a hegyen, internet, térerő, villany, meleg víz, hűtőszekrény, szauna és mindenféle komfort nélkül. Az első fél órában még reménykedtünk, hogy ez csak egy szokásos két-három órás áramszünet. Majd visszajön. Aztán aznap nem jött vissza semmi. Másnapra lett egy fázis. Komolyan elkezdtünk bizakodni, hogy talán mégsem telik el a négy napunk úgy, hogy egy percet sem tudunk szaunázni. Azonban így is csak egy helyen volt áram a konnektorban, amivel ezt-azt meg tudtunk ugyan oldani, de a helyzet alapvetően ugyanúgy teljesen spártai, túlélőtábor-jellegű maradt. Nem tudtam semmit dolgozni, posztolni, alapvető ügyeket intézni, sőt, a pihenés is határeset volt, mert hát a szauna miatt jöttünk, és az persze nem működött. Ott álltam a hegy közepén, egy sötét házban, és úgy éreztem, rögtön megőrülök. A gyerekeim már az első naptól kezdve próbáltak terelgetni, hogy most engedjem bele magam ebbe a helyzetbe, próbáljam élvezni, hogy együtt vagyunk, hogy kicsit valóban ilyen természetes minden, és még van benne kaland is, hogy együtt találjuk ki, hogyan oldjunk meg ezt vagy azt. De nekem ez csak a harmadik napra kattant át. Akkor értettem meg, hogy élvezzük, ami van, és legyünk hálásak azért, ami megadatott, ahelyett, hogy a harmadik napon is azon morgok, ami nincs. Hiszen ez így alakult, senki nem tehet róla, és nem tudjuk befolyásolni. A negyedik napon, amikor indultunk volna haza, visszajött az áram. A vendéglátók felajánlottak egy plusz napot, hogy ki tudjuk próbálni a szaunát is. Így a mérleg végül dézsázás, jakuzzi, bográcsozás, grillezés, sportolás a hegyen, kutyasétáltatás, társasozás, nagy közös beszélgetések és nevetések, egymás paráztatása a sötétben — egy csomó-csomó kaland. És még egy ilyen váratlan kompenzáció is jutott a végére, amire nem számítottunk, és ami tudott egy kicsit kárpótolni. De ha nem így lett volna, akkor is kerek egész lett volna ez a történet. Csak egész máshogy, mint ahogy eredetileg elképzeltük. Ez volt az univerzum kis terve arra, hogy tanítson nekem valamit: milyen nehéz elengedni a mindennapi, eltervezett menetrendet, a megszokott kontrollt, és merni kiszakadni belőle. Hálás vagyok a felismerésért, még akkor is, ha én sem változom könnyen. De köszönöm ezeket a tanításokat!
