Elmentünk pár napra a Dunakanyarba a családdal. Tudtuk, hogy kevés időnk van így együtt, ezért egy kis házat béreltünk a hegyen, az erdő közepén, jakuzzival, szaunával. Csupa olyan kényeztetés, ami kicsit kiszakít a hétköznapok mókuskerekéből.
Csakhogy ahogy felértünk, rögtön elromlott az idő. Végigsöpört a vihar, leszakadtak a villanyvezetékek, elment az áram. Nemcsak a házban, máshol is, de mi pont ott voltunk a hegyen, internet, térerő, villany, meleg víz, hűtőszekrény, szauna és mindenféle komfort nélkül. Az első fél órában még reménykedtünk, hogy ez csak egy szokásos két-három órás áramszünet. Majd visszajön. Aztán aznap nem jött vissza semmi.
Komolyan elkezdtünk bizakodni, hogy talán mégsem telik el a négy napunk úgy, hogy egy percet sem tudunk szaunázni. Azonban így is csak egy helyen volt áram a konnektorban, amivel ezt-azt meg tudtunk ugyan oldani, de a helyzet alapvetően ugyanúgy teljesen spártai, túlélőtábor-jellegű maradt.
Nem tudtam semmit dolgozni, posztolni, alapvető ügyeket intézni, sőt, a pihenés is határeset volt, mert hát a szauna miatt jöttünk, és az persze nem működött. Ott álltam a hegy közepén, egy sötét házban, és úgy éreztem, rögtön megőrülök.
A gyerekeim már az első naptól kezdve próbáltak terelgetni, hogy most engedjem bele magam ebbe a helyzetbe, próbáljam élvezni, hogy együtt vagyunk, hogy kicsit valóban ilyen természetes minden, és még van benne kaland is, hogy együtt találjuk ki, hogyan oldjunk meg ezt vagy azt. De nekem ez csak a harmadik napra kattant át. Akkor értettem meg, hogy élvezzük, ami van, és legyünk hálásak azért, ami megadatott, ahelyett, hogy a harmadik napon is azon morgok, ami nincs. Hiszen ez így alakult, senki nem tehet róla, és nem tudjuk befolyásolni.
A negyedik napon, amikor indultunk volna haza, visszajött az áram. A vendéglátók felajánlottak egy plusz napot, hogy ki tudjuk próbálni a szaunát is. Így a mérleg végül dézsázás, jakuzzi, bográcsozás, grillezés, sportolás a hegyen, kutyasétáltatás, társasozás, nagy közös beszélgetések és nevetések, egymás paráztatása a sötétben — egy csomó-csomó kaland. És még egy ilyen váratlan kompenzáció is jutott a végére, amire nem számítottunk, és ami tudott egy kicsit kárpótolni.
De ha nem így lett volna, akkor is kerek egész lett volna ez a történet. Csak egész máshogy, mint ahogy eredetileg elképzeltük. Ez volt az univerzum kis terve arra, hogy tanítson nekem valamit: milyen nehéz elengedni a mindennapi, eltervezett menetrendet, a megszokott kontrollt, és merni kiszakadni belőle. Hálás vagyok a felismerésért, még akkor is, ha én sem változom könnyen. De köszönöm ezeket a tanításokat!
