ADHD-szülőnek lenni – vagy egyáltalán egy ADHD-s ember mellett élni – óriási kihívás. Nem csoda, ha az embernek néha muszáj kieresztenie a gőzt. Erre jók a közösségek, az online csoportok, a baráti beszélgetések. Fontos, hogy legyen hol ventillálni.
De észrevettem, hogy ennek megvan a veszélye is: könnyen beleragadunk egyfajta „panaszkultúrába”. Amikor már nem arról szól a kommunikáció, hogy támogatjuk egymást, hanem arról, hogy kinek mi lehetetlen. Mint egy verseny: kinek a sorsa a legnehezebb, ki küzd a legtöbbel.
Őszintén mondom: nem szeretnék ebben a versenyben részt venni. Az én életemben is voltak olyan helyzetek, amiket szerintem el se hinnétek. Mégsem arra akarom feltenni az életemet, hogy bizonygassam, nekem volt a legnehezebb. Inkább arra, hogy azt képviseljem: mindig van másik szemüveg, amin keresztül nézhetjük a dolgokat.
Hiszek abban, hogy lehet javítani a helyzeteken, teremteni, építeni, észrevenni a jót, még akkor is, ha közben vannak olyan napok, amikor nekem sincs kedvem kikelni az ágyból.
Természetes, hogy nem minden tanács, nem minden ötlet működik mindenkinek. Mindig személyre kell szabni, és a végén mindenkinek saját magának kell megtalálnia, mi válik be. Ebben viszont lehet segítséget kérni, én is ezért vagyok itt, és vannak más szakemberek is, akikhez fordulhattok.
Sokan a cikkek alatt írjátok le, hogy nálatok mi nem működik, vagy miért nehéz. Hálás vagyok ezért a bizalomért, és őszintén örülök annak, amikor kölcsönös beszélgetés alakul ki köztünk. Nagyon fontosnak tartom ezt a kommunikációt, mert így tudunk egymásra reagálni. Ugyanakkor azt is érdemes tudni, hogy egy kommentben nem lehet teljes élethelyzeteket vagy sorsproblémákat megoldani. Amit ott tudok adni, az legfeljebb egy apró gondolat, egy kis irány, de nem a teljes megoldás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs megoldás. Csak azt, hogy mélyebb munka, több beszélgetés és több odafigyelés kell hozzá, mint ami ott belefér.
Egy dolgot biztosan tudok: a sopánkodás nem visz előre. Nem szeretném úgy leélni az életemet, hogy azon rágódjak, milyen nehéz sors jutott nekem. Szeretnék inkább a maximumot kihozni abból, ami van. Örülni a pillanatoknak, tanulni abból, amit kapok, és erősödni.
És ezt az üzenetet szeretném átadni nektek is: az önsajnálat nem kötelező. Van választásunk.
