Volt már olyan, hogy annyira felidegesített a saját gyereked, hogy azt érezted, nem kapsz levegőt? Hogy nem tudtad, sírjál vagy csak fuss el, mert úgyis mindegy? Nálunk volt pár emlékezetes jelenet…
Ott volt például az a mátrai túra, ahol a gyerek fél órán keresztül fetrengett a sárban, miközben a turisták sorban kerülgettek minket. Egyszer vendégek voltak nálunk. Mondtam egy fél mondatot, nem kiabálva, nem gorombán – odajött, leköpött, és elment. Egy születésnapon a többi szülő szerint villával fenyegetett meg egy másik gyereket. A terhességem alatt nagy pocakkal – amikor még mindig gyerektornára jártunk – egy alkalommal konkrétan minden gyerek fülét megharapta. És ezek csak a klasszikusok.
A dühkitörések – főleg ADHD-val – nemcsak hangosak, látványosak, fárasztóak. Hanem megítélésre okot adók, szégyellni valók, kiborítóak. És miközben kívülről úgy tűnik, mintha „csak egy hiszti” lenne, belül mindenkinek fáj: a gyereknek is, a szülőnek is.
