Van egy mondat, amitől ADHD-s szülőként a világból is ki tudnék futni. Így kezdődik: „Én értem, hogy ADHD-s, de…”
Innen általában valami olyasmi következik, ami világosan mutatja, hogy az illető valójában távolról sem érti.
Az egyik kedvenc klasszikusom ebben a műfajban például egy tanárnőtől származik: „Én értem, hogy ADHD-s, de miért viselkedik így?”
Ez a mondat ugye maga a pontos definíciója annak, amikor valaki a közelében sem jár a megértésnek. Az ADHD ugyanis éppen arról szól, hogy a gyerek (vagy felnőtt) nem mindig tudja úgy szabályozni a figyelmét, viselkedését vagy érzelmeit, ahogy azt a környezete elvárná.
Az ADHD-soknak rengeteg olyan vágyuk van, amit szívesen látnának beteljesülni, ha a környezet jobban értené őket. Például azt, hogy a feledékenységük nem egyenlő azzal, hogy nem törődnek dolgokkal. Vagy hogy a frusztráció sokszor a belső feszültség, a perfekcionizmus vagy a kudarcélmények következménye.
Valójában épp ellenkezőleg: a legtöbben hihetetlen energiákat mozgatnak meg, amikor végre elkapja őket a flow. A nehézséget itt nem a szorgalom hiánya okozza, hanem a dopaminé, ami miatt a dolgok elkezdése, fenntartása sokszor küzdelmesebb.
Az is gyakori félreértés, hogy kívülről nyugodtnak, csendesnek tűnik valaki, miközben belül káosz tombol. Az ADHD nem mindig harsány, „rosszalkodó” gyerekekről szól, hanem sokszor épp a belső zűrzavarról, ami kívülről láthatatlan.
És amikor valaki egyszerre túl sok feladatot, utasítást, információt zúdít rájuk, nem azért „nem figyelnek”, mert nem akarnak, hanem mert egyszerre túl sok inger érkezik, amit az agyuk nehezen szűr. Ilyenkor sokkal hatékonyabb az egyértelmű, lépésenkénti vagy írásban is megadott instrukció.
A legfontosabb, amit jó lenne megérteni: az ADHD nem kifogás, nem divatszó és nem magyarázat mindenre. Hanem egy idegrendszeri eltérés, ami rengeteg helyzetet másképp működtet. Aki ezt látja és elfogadja, az nem megkérdőjelez, tesztel, feltételeket szab és próbál túlszárnyalni a saját történeteivel (én is úgy eltettem a múltkor a kulcsomat, hogy azóta sem találom), hanem valóban kapcsolódni hozzá.
Mert végső soron minden ADHD-s embernek az a vágya, hogy ne ítéljék lustának, érdektelennek vagy tiszteletlennek, hanem lássák mögötte az embert, aki próbál, küzd, és nagyon is törődik másokkal.
