Nem tudom pontosan, miért most jutott eszembe. Talán mert túl régóta cipelem, vagy mert megint jönnek nehéz napok, és az ember ösztönösen visszanyúl azokhoz a pillanatokhoz, amikor már azt hitte, nem bírja tovább. Ez most egy ilyen visszanyúlás. Egy nagy összeomlás története, amiből – bár akkor úgy tűnt, hogy végleg padlót fogok – végül felálltam.
A pandémia idején itthon ragadtunk. Egy 5, egy 10 és egy 12 éves ADHD-s gyerek. Meg én, aki tanárként próbáltam gimnazistákat digitális oktatás keretei között tanítani egy olyan rendszerben, amit előtte sosem használtam, és amit gyakorlatilag napok alatt kellett megtanulnom.
A gyerekeimnek mind más platform, más elvárások, más tanárok, más stílus. Tengernyi túlkapás, talán emlékeztek… A hatodikosomnak testnevelésből hetente kellett egy óra hosszát elméleti feladatokat oldania, énekből pedig ppt-t készítenie. A negyedikesnek önállóan eligazodnia a Classroom-felületen. Az ovis unatkozott, ők ketten szenvedtek például a mozgáshiánytól. Én próbáltam mindannyiuk körül lebegni, rendszert vinni a napjainkba, szórakoztatni, sőt nyugtatni őket, miközben az én munkám is ott volt. És hát szerettem, szóval próbáltam helytállni.
Közben nemcsak a saját, belső poklunkkal kellett megküzdeni, hanem a közbeszéd mocskával is: „a tanárok nem is dolgoznak”, „minek tartja el őket az állam”, „otthon ülnek és semmit nem csinálnak”. Ezek a mondatok mélyebbre vágtak, mint valaha gondoltuk volna. Egy olyan időszakban, amikor a tanárok gyakorlatilag újratanulták a munkájukat.
És mindezek tetejébe egy kollégám, akinek az osztályát tanítottam, épp egy alattomos hadjáratba kezdett, ami a saját munkavégzésemet gyengítette tovább. Akkor tanultam meg, hogy attól, hogy van más is az úton, még nem a bajtársam. Szóval mentálisan és érzelmileg ezek voltak az engem körülvevő ingerek.
Aztán mégis valahogy ment tovább. Mert valahogy mindig továbbmegy. Agyunk finom önvédelmi mechanizmusai törölnek, tompítanak, torzítanak. Elfelejtünk. Szépítünk. Alkalmazkodunk. Túlélünk.
Most, évekkel később, már azt is látom: nem csak én feküdtem ott a padlón. Sokunknak voltak ilyen napjai. És az is lehet, hogy pont most van valaki ott.
Ezért írom le mindezt. Nem azért, hogy sajnáljanak. Nem is azért, hogy feltépjem a múltat. Hanem mert tudni kell: a nagy összeomlásokból tanulunk. Ott, a legmélyebb pontokon születnek azok az erők, amikből később új életet, új rugalmasságot, új rendszert építünk. Ott tanultam meg, hogy nem kell mindig jól lenni. Hogy néha a padlón fekvés is egyfajta haladás. És hogy a gyerekeimnek nem egy tökéletes anya kell, hanem egy valóságos. Aki néha üvölt, de mindig visszajön. Hogy nem gyenge, hanem ember.
