Anyák napja van. Az év egyik legszebb napja. Tavasz is, csoda is. Mégis zavar a rózsaszín pátosz, és szeretném kimondani azt, amit sokszor nem merünk. Attól, hogy valaki anya lesz, még nem válik automatikusan jó anyává – csodálatossá és tökéletessé meg pláne nem. De attól, hogy nem az, még rossz sem lesz feltétlenül.
Az anyák napi posztok többsége számomra túl idealizált. Mintha attól, hogy valaki gyermeket hoz a világra, azonnal szentté válna. Ha ez így lenne, nem lenne ennyi traumatizált, sérült lelkű felnőtt.
Az anyaság ott kezdődik, ahol felelősséget vállalok – nemcsak a gyerekemért, hanem magamért is.
Mert az anyaság az egyik legösszetettebb feladat, amit emberként kaphatunk. Tele van hullámvölgyekkel, kérdésekkel, bizonytalansággal.
Donald Winnicott, a brit gyermekpszichiáter, aki bevezette az „elég jó anya” fogalmát, azt mondja:
„A jó és a rossz anya között nem az a különbség, hogy mennyit hibáznak, hanem az, hogy hogyan reagálnak az elkövetett hibákra.”
Én ebben hiszek. Abban, hogy elég jó anyának lenni nem hibátlanságot jelent, hanem azt, hogy be tudom látni, ha hibáztam. Hogy elismerem a gyerekem érzéseit – akkor is, ha fáj hallani őket. Hogy képes vagyok azt mondani: igazad van. Nem voltam ott. Nem figyeltem. Nem adtam elég biztonságot. És ha kell, támogatlak abban, hogy ezt magadban helyre tudd állítani – akár velem, akár nélkülem.
Nem vagyok tökéletes. De tanulok. Néha újra és újra.
És ez az anyaság számomra.
