Az ADHD és a stressz kapcsolata különösen ellentmondásos. Sokan azt gondolják, a stressz egyértelműen ártalmas, pedig az ADHD-s agy számára bizonyos helyzetekben éppen ez a nyomás teremti meg a működéshez szükséges kereteket. Amikor közeledik egy határidő, vagy váratlanul sürgető feladat kerül eléjük, hirtelen felszabadul az a plusz energia és fókusz, ami korábban hiányzott. Mintha a feszültség lenne az a motor, ami beindítja a koncentrációt. (Másrészt a dühkitöréknek is jó alapul szolgálhat.)
Ugyanakkor ez a fajta „stresszkeresés” hosszabb távon kimerítő. Az unalom vagy a csendes szabadidő sok ADHD-s ember számára nem pihenés, hanem kellemetlen üresség, amit valamilyen izgalommal, ingerrel kell betölteniük. Ez magyarázza például, miért csúszik el gyakran a lefekvés ideje. A nap utolsó óráiban érzik, hogy végre van egy kis saját terük, így inkább scrolloznak a közösségi médiafelületeken, vagy újabb feladatba vágnak, ahelyett hogy pihennének.
De az állandó tevékenység (plusz szintén a social média által és összehasonlítgatás) okán sokszor érzik úgy, hogy soha nem elég, amit teljesítettek, mindig produktívabbnak kellene lenniük. Ez a belső nyomás folyamatos stresszforrás, amit ráadásul még felerősíthet a telefon örökös ellenőrzése, azaz az apró, de ismétlődő figyelemelterelések sora.
A paradoxon tehát egyértelmű: a stressz egyszerre válik hajtóerővé és akadállyá. Segít befejezni, amit máskülönben nehéz lenne, ugyanakkor fenntart egy ördögi kört, amelyben a feszültség keresése végül kimerültséghez és kiégéshez vezet.
