Tudtad, hogy az ADHD-nak már 1845-ben is volt irodalmi arca? A német köznyelvben létezik egy kifejezés az ADHD-sokéhoz hasonló viselkedésre: ez pedig a Zappelphilipp‑szindróma. Az elnevezés Heinrich Hoffmann Struwwelpeter című gyermekkönyvéből ered, ahol Philipp, a fészkelődő kisfiú képtelen nyugton maradni az asztalnál, amíg arról minden le nem repül. Ez a figura idővel a nyugtalan, figyelmetlen gyerekek szimbólumává vált – olyannyira, hogy ma már sokan az ADHD történeti előképének tartják. Bár nem hivatalos diagnózis, a „Zappelphilipp” kifejezés a mai napig él a német anyanyelvi kultúrában. Közérthető, szimbolikus utalásként azokra a gyerekekre, akik „nem bírnak megülni a fenekükön”. Tudtok a magyar irodalomban hasonló figuráról? Az illusztráció részben a Struwweltpetere eredeti kiadásából származik, részben pedig Connie Walter Zappelphilipp című 2012-ben készült filmjének a plakátja.
Az ADHD-val élők gyakran sebezhetőbbek a pszichológiai manipuláció különböző formáival szemben. Ennek kapcsán írok ma nektek a gázláng-effektusról (gaslighting). Aktualitását az is indokolja, hogy elkezdtek megjelenni az írásaim alatt hasonló szólamok, amelyekre túl nagy hangsúlyt ugyan nem fektetnék, de azért olyan módon mégis szeretnék reagálni, hogy legyünk tisztában a hátterével. Ez a manipulációs mód ugyanis arra készteti az áldozatot, hogy megkérdőjelezze saját valóságérzékelését, emlékeit és ítélőképességét. Az eredmény: fokozott bizonytalanság, önbizalomcsökkenés és könnyebb irányíthatóság. Az ADHD-s tünetek könnyen manipulálhatók. A gaslighting során a manipulátor ezeket a jellegzetességeket kihasználva érheti el, hogy az érintett elbizonytalanodjon, önértékelése romoljon, és fokozottan érzékeny legyen a kritikára. Megcélozhatók pl. az önértékelési problémák, (hiszen az alacsony önbecsülés gyakori ADHD-soknál, a gaslighting pedig tovább ronthatja azt), a figyelemzavar (az ADHD miatt nehezebb felismerni a manipuláció jeleit és védekezni ellene), és a társas kapcsolatok nehézségei (a feledékenység és az impulzivitás okozta konfliktusok könnyen kihasználhatók a manipulátorok által). Nézzünk néhány példát a gaslightingra ADHD-s embereknél: Hogyan működik a gaslighting? A manipulátor ismétlődő, magabiztos hazugságokkal próbálja elérni, hogy az áldozat elbizonytalanodjon. Gyakran érzelmi zsarolással dolgozik, például azt mondja: „Tényleg elszúrtad, de szerencséd van, hogy én megbocsátok neked.” Az áldozat így bűntudatot érez, és hálás lesz a manipulátornak, miközben elveszíti a saját kontrollját. Hogyan védekezhet az ADHD-s személy? Az ADHD-val élők számára a gaslighting különösen veszélyes, mivel a tünetek és a társas nehézségek könnyen kihasználhatók a manipuláció során. A felismerés, a tények ellenőrzése, a támogatás keresése és az önbizalom erősítése kulcsfontosságú ahhoz, hogy az érintett megvédje saját valóságérzékelését és visszaszerezze a kontrollt a saját élete felett.
Túlmozgásos. Kezelhetetlen. Összeférhetetlen. Valószínűleg így jellemeznék ma azt a gyereket, aki nem tud egy helyben ülni, állandóan mást csinál, elmélyül valamiben, majd hirtelen eldobja, mert jött egy új ötlete. Az sem kizárt, hogy az iskolára is alkalmatlannak tartanák. És mi lenne akkor, ha ezt a gyereket történetesen épp Leonardo da Vincinek hívnák? Bár diagnózis nem létezett a 15. században, ma már több idegtudós és pszichiáter (köztük a King’s College London egyik kutatója, Marco Catani) valószínűsíti, hogy Leonardo da Vinci ADHD-val élhetett. De hogy mire alapozható ez a feltevés? Nos, ritkán fejezte be a munkáit, folyamatosan témát váltott: a boncolástól a színpadtechnikáig. Éjjel alkotott, nappal álmodozott. Motorosan nyugtalan volt, bal kézzel tükörírással írt. Kortársai is úgy írták le: „tele ötletekkel, de szinte irányíthatatlan.” Ez nem véletlen. A kreativitás nem véletlenül gyakori ADHD-val élőknél. Nem azért, mert „jobban igyekeznek”. Hanem mert az agyuk másképp gondolkodik. Nem szabályosan, hanem újszerűen.
Nálunk az ADHD-s hétköznapok egyik legnagyobb extrája a tárgyak eltüntetésének képessége. Nem arról van szó, hogy elhagyunk valamit az utcán, vagy elfelejtjük, hova tettük a kabátot. Nem. Ez next level. Itt a tárgy eltűnik. Nem arrébb csúszik, nem leesik. Megszűnik létezni, miközben egy centit sem mozdulunk. A minap a fiam kezébe került egy apró, gyűjtő által féltve őrzött tomahawk. Semmi extra, csak egy kis fém biszbasz, ami persze azonnal mágnesként vonzza az ADHD-s fókuszt. Ott állt vele a konyhában. Tíz-tizenöt percig. Mozdulatlanul. Nem ment sehova. Nem rakta le. Csak állt, nézte, forgatta. És aztán… eltűnt. Első körben ezen még nevetünk. Persze, majd meglesz. Hol tűnhetett el, amikor még egy lépést sem tett vele? És akkor indul a keresés. Öt perc, tíz perc, húsz… Egy óra múlva már az egész család benne van. Sírunk, röhögünk, vádaskodunk, ordítunk egyszerre. Olyan szinten képtelenség, hogy az agyunk leáll: hisz minden karhosszon belüli helyet háromszor megforgattunk. Nem lehet sehol. Az ilyenkor szokásos stratégia: valaki biztos eltüntette. Múltkor is úgy volt. (Nyilván, múltkor is az ufók vitték el.) A feszültség nő, mindenki idegben, és egyszer csak – tadám! – na, honnan kerül elő? A műzlis dobozból. Mi lehetett a koncepció? Miért nem jutott utána eszébe? Ne kérdezzétek. Talán felébredt benne egy pillanatra a rendszerezési igény? Talán elkalandoztak a gondolatai? Vagy tényleg ufók? Ki tudja. Ami biztos: ez nálunk majdnem napi szintű kaland. Ha ADHD-s gyereket nevelsz, ismerős? Nálatok mi tűnt el legutóbb, és milyen extrém helyről került elő?
