Túlmozgásos. Kezelhetetlen. Összeférhetetlen.
Valószínűleg így jellemeznék ma azt a gyereket, aki nem tud egy helyben ülni, állandóan mást csinál, elmélyül valamiben, majd hirtelen eldobja, mert jött egy új ötlete. Az sem kizárt, hogy az iskolára is alkalmatlannak tartanák.
És mi lenne akkor, ha ezt a gyereket történetesen épp Leonardo da Vincinek hívnák?
Bár diagnózis nem létezett a 15. században, ma már több idegtudós és pszichiáter (köztük a King’s College London egyik kutatója, Marco Catani) valószínűsíti, hogy Leonardo da Vinci ADHD-val élhetett.
De hogy mire alapozható ez a feltevés? Nos, ritkán fejezte be a munkáit, folyamatosan témát váltott: a boncolástól a színpadtechnikáig. Éjjel alkotott, nappal álmodozott. Motorosan nyugtalan volt, bal kézzel tükörírással írt. Kortársai is úgy írták le: „tele ötletekkel, de szinte irányíthatatlan.”
Ez nem véletlen. A kreativitás nem véletlenül gyakori ADHD-val élőknél. Nem azért, mert „jobban igyekeznek”. Hanem mert az agyuk másképp gondolkodik. Nem szabályosan, hanem újszerűen.
