Nálunk az ADHD-s hétköznapok egyik legnagyobb extrája a tárgyak eltüntetésének képessége. Nem arról van szó, hogy elhagyunk valamit az utcán, vagy elfelejtjük, hova tettük a kabátot. Nem. Ez next level. Itt a tárgy eltűnik. Nem arrébb csúszik, nem leesik. Megszűnik létezni, miközben egy centit sem mozdulunk.
A minap a fiam kezébe került egy apró, gyűjtő által féltve őrzött tomahawk. Semmi extra, csak egy kis fém biszbasz, ami persze azonnal mágnesként vonzza az ADHD-s fókuszt. Ott állt vele a konyhában. Tíz-tizenöt percig. Mozdulatlanul. Nem ment sehova. Nem rakta le. Csak állt, nézte, forgatta.
És aztán… eltűnt.
Első körben ezen még nevetünk. Persze, majd meglesz. Hol tűnhetett el, amikor még egy lépést sem tett vele? És akkor indul a keresés. Öt perc, tíz perc, húsz… Egy óra múlva már az egész család benne van. Sírunk, röhögünk, vádaskodunk, ordítunk egyszerre. Olyan szinten képtelenség, hogy az agyunk leáll: hisz minden karhosszon belüli helyet háromszor megforgattunk. Nem lehet sehol.
Az ilyenkor szokásos stratégia: valaki biztos eltüntette. Múltkor is úgy volt. (Nyilván, múltkor is az ufók vitték el.) A feszültség nő, mindenki idegben, és egyszer csak – tadám! – na, honnan kerül elő?
A műzlis dobozból.
Mi lehetett a koncepció? Miért nem jutott utána eszébe? Ne kérdezzétek. Talán felébredt benne egy pillanatra a rendszerezési igény? Talán elkalandoztak a gondolatai? Vagy tényleg ufók? Ki tudja. Ami biztos: ez nálunk majdnem napi szintű kaland.
Ha ADHD-s gyereket nevelsz, ismerős? Nálatok mi tűnt el legutóbb, és milyen extrém helyről került elő?
