Mama, tudod, hol jártunk a haverommal? – kérdezte a fiam a minap. Majd kíváncsi tekintetemre így folytatta: – Urbexeztünk egy kicsit. Még mindig teljesen értetlenül néztem rá, mert fogalmam sem volt, miről beszél. Aztán elmagyarázta. Akkor értettem meg, hogy miről van szó, de még időbe telt, mire magamhoz tértem a sokkból.
Az Urban Exploration, azaz a „városi” és „felfedezés” szavak összerántásából keletkezett urbex kifejezés azt az elmúlt években a fiatalok körében népszerűvé vált tevékenységet jelenti, amelynek lényege, hogy elhagyatott városi helyeket fedezzenek fel. Ez lehet egy régi gyár, iskola, kórház, bunker, alagút, vagy akár egy befejezetlen építkezés. A felfedezők ezeken a helyeken általában biztonságosan próbálnak kalandozni, dokumentálni a látottakat, de azért ez nem mindig sikerül. A fő motiváció: az élmény, a felfedezés extázisa ugyanis sokszor mindent visz.
Az én ADHD-s kamaszaimnak – és általában az ADHD-s gyerekeknek – különösen vonzóak az ilyen helyek. Nemcsak az izgalom és a titokzatosság miatt, hanem mert az új ingerek, a váratlan helyzetek és a kockázatok pontosan azt nyújtják, amit az ADHD-s agy keres: adrenalin, figyelemfókusz és intenzív élmény.
Ha teljesen tiltjuk ezeket a kalandokat, nagy eséllyel titokban fogják csinálni, ami sokkal veszélyesebb lehet. Ha viszont nyíltan beszélünk velük a biztonságról (kerüljük a balesetveszélyes helyeket!), a törvényességről (nem megyünk be senkinek a magántulajdonába!) és az etikai vonatkozásokról (nem rongálunk!) akkor a kalandvágyukat úgy élhetik ki, hogy közben a nagyobb bajokat elkerülhetjük. Az ADHD-s gyerekek kíváncsiságát és felfedezővágyát tehát nem elfojtani kell, hanem vezetni és támogatni, hogy valódi élménnyé váljon, veszélyek nélkül.
