A fiamnak alsó tagozatban volt egy barátja. Óvodás koruktól kezdve egymásra voltak cuppanva, titkos tervekkel vonultak félre; hogy megvitassák az univerzum működését, régi pénzérmék és csontok után kutattak a kertben, laboratóriumot hoztak létre, és vizsgálták ősi civilizációk nyomait, meg persze a dinókat. Együtt nevettek a saját, senki más által nem értett vicceiken, mi szülők pedig boldogan támogattuk a közös programokat.
A srác szülei örültek, hogy a kiugróan intelligens fiuknak végre szellemi partnere akadt, mi pedig szintén, hiszen végre valaki nem ijedt meg a gyerek darabos mozdulataitól és megnyilvánulásaitól. Jó volt látni, milyen őszinte ragaszkodással álltak egymás mellett hosszú évekig.
Emberi kapcsolatok jönnek-mennek, barátságok buknak el vagy kopnak ki felnőtt életünkben is, szóval ki tudja, mi történt volna, ha…Mégis szívet tépő volt látni, hogy egyszer csak huss – mintha elfújták volna. Sok év múltán értettem meg, hogy mi történt.
Összefutottam az anyukával, aki elmesélte az ő megéléseiket, amire én otthon faggatózni kezdtem. Így derült ki, hogy a barátság a fiamon ment el, és így derült ki, amit akkor még nem tudott megfogalmazni, de ami az identitásának egy karakteres része lett azóta is: nem akart fura lenni.
Mert hogy egyszer csak elkezdtek jönni a megjegyzések az osztályban: „Azok ott még nem értek be órára, mert épp megváltják a világot.”, „Nem ülhettek egymás mellé, mert most nem ti tartjátok a konferenciát.”, „Gyertek, ti is, okostojások!” Először csak nevettek rajta, de még kicsik voltak. A fiam nem bírta minden nap cipelni a „mi vagyunk a furák” címkét. Egy idő után inkább visszalépett ebből a barátságból, mert nem akarta, hogy mindig ő legyen a célkeresztben.
Nem akar kitűnni a sorból, és nem is tudja felvállalni, hogy másképp működik (az engedményeket is visszautasítja) – kivéve azok között az emberek között, akik szeretik és elfogadják. Kifelé csak a maszk. És ebben hatalmas szerepe van annak a környezetnek, amelyben ezek a korai élmények érték, és annak a tanítónéninek, aki nem erősítette meg benne, hogy a mássága értékes, hanem hagyta, hogy az egész osztály együtt derüljön a furaságukon. Ki tudja, mennyire másképp állna ma saját magához, ha akkor, abban a közösségben megértik, és jól kezelik ezt a helyzetet. Mert az önelfogadás alapjai nem maguktól alakulnak ki: azokhoz támogató, elfogadó környezet kell, különösen az első években.
Az ADHD-s gyerekek számára a barátok nemcsak társaságot jelentenek, hanem biztonságos közeget, ahol önmaguk lehetnek. Egy barát elfogadja, hogy te másképp figyelsz, másképp reagálsz, hogy néha túl sok vagy, néha pedig hirtelen eltűnsz a gondolataidban. A barátság segít önbizalmat építeni, és tanít a társas szabályokra – sokszor hatékonyabban, mint a felnőttek.
Az ADHD-val élő gyerekek gyakran kilógnak a többségi normákból. A „furának” bélyegzés sokuk életében előfordul. Ez a másság egyszerre lehet vonzó és ijesztő a kortársak szemében.Ráadásul egy külön nehézség is felmerül: néha a „furák” sem tolerálják egymást. Előfordul, hogy a gyerek nem szereti viszontlátni saját nehézségeit a másikban – mintha egy tükröt tartanának elé. Ez feszültséget okozhat, és akár a kapcsolat végét is jelentheti.
Szülőként és pedagógusként ez nem magától értetődő tanulás. Nem elég arra tanítani a gyereket, hogy álljon ki magáért és kérjen elfogadást, azt is meg kell tanítani neki, hogy ő maga is adjon elfogadást másoknak. Ez azt jelenti, hogy vegye észre, ha a másik is küzd hasonló nehézségekkel. Fogadja el, hogy nem mindenki reagál vagy viselkedik tökéletesen. Tanulja meg, hogy a különbözőség nem csökkenti, hanem gazdagítja a kapcsolatot.
Mit tehetünk a barátságok védelmében?
Rendkívül fontosnak tartom, hogy hagyjuk, hogy a gyerek megélje mindazokat az – akár negatív – élményeket, amelyeket az emberi kapcsolatok hoznak.
Ha folyton mikromenedzseljük az életének minden területét, kipárnázzuk a kapcsolatait, és meg akarjuk kímélni minden csalódástól, megfosztjuk a tanulás és a fejlődés lehetőségétől.
