Szülőként sokszor azt halljuk, hogy legyünk következetesek. Hogy az ad biztonságot. Hogy a határok tartása nyugalmat és kiszámíthatóságot teremt a gyereknek. És ez így is van; egészen addig, amíg a következetesség nem válik merevséggé.
Én is így gondolkodtam évekkel ezelőtt. Az egyik fiamnak az óvoda és az iskola elején nehézségei voltak a társas kapcsolódásban; nem visszahúzódó volt, épp ellenkezőleg: túl hirtelen, túl darabosan, túl követelőzően közeledett a többiekhez. Hadonászott, csapkodott, amit sokszor félreértettek, és emiatt nem is nagyon mertek vele barátkozni.
Úgy éreztem, muszáj ezen dolgoznunk, és én, mint felelős szülő, léptem is. Azt gondoltam, egy csapatsport jó lehet, hogy fejlődjenek a szociális készségei. Így kezdett el kosárlabdázni.
Csakhogy ez eleinte egyáltalán nem volt jó döntés. A túl sok inger, a zsúfolt csapat, a kevés egyéni figyelem nemhogy segítette, inkább rontotta a helyzetét. Ő már az elején jelezte, hogy nem szeretne járni. De én bemerevedtem: ha már belevágtunk, akkor nem fogjuk csak úgy abbahagyni. Legyünk következetesek. Tartsunk ki.
Aztán egy nap hazajött, és azt mondta:
„Mama, kirúgtak kosárról.” Kiderült, hogy szándékosan viselkedett úgy, hogy elküldjék. Mert – ahogy ő mondta – „másképp nem értetted meg, hogy ez nekem nem jó.” Ez a mondat nagyon mélyre ment. Rávilágított arra, hogy amit én következetességnek hittem, az valójában csak makacs ragaszkodás volt egy egyszer meghozott döntéshez.
A történet számomra két dolgot tanított meg: nem azt kell erőltetni, ami nem működik, hanem azt erősíteni, ami már eleve erős. Illetve hogy a következetesség csak addig hasznos, amíg nem válik rugalmatlansággá. A rugalmasság nem túlzott engedékenység, hanem a gyerek valódi szükségleteire adott értő válasz.
Azóta már imád kosárlabdázni – most ő döntött úgy, hogy újrakezdi. Így az is világossá vált: nem a sportággal volt a baj, hanem az időzítéssel és a körülményekkel.
