Tegnap egy eseményem alatt megjelent a klasszikus: „Két nagy pofon megoldaná az ADHD-t.” És sajnos nem csak egy ember gondolja így. Még ma is találkozom olyan pedagógusokkal, szülőkkel, ismerősökkel, akik hasonlóan vélekednek. És persze sokszor olyanokkal is, akik így nőttek fel, és ezt a mintát viszik tovább.
Ez nem véleménykülönbség. Ez egy olyan mondat, ami azonnal áldozattá teszi a gyereket, és hibáztathatóvá a szülőt. Ez nem nevelési irányzat, hanem az erőszak igazolása. Mögötte pedig nagyon gyakran ott van az a torz elképzelés, hogy a gyerek viselkedését minden esetben a szülő fegyelmező képessége határozza meg. Ha a gyerek „rosszul viselkedik”, az csakis a szülő hibája lehet. A gondolatmenet vége pedig mindig ugyanoda fut ki: a szülő vagy „nem nevel”, vagy „le akarja passzolni” a gyerekét, és ezért „találják ki” ezeket a „betűs betegségeket”.
Nem egyenlő a neveletlenséggel. Nem pótolható fegyelemmel. Aki azt hiszi, hogy két nagy pofon „megszünteti” az ADHD-t, az vagy nem érti, miről van szó, vagy képtelen elfogadni, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet pusztán akarattal vagy fegyelmezéssel megoldani. Ezek a gyerekek nem „rosszak”, hanem másként működik az idegrendszerük – és ennek megfelelően másfajta támogatást igényelnek.
Nagyon gyakran azok az emberek, akik ilyeneket kommentelnek, maguk is olyan közegben nőttek fel, ahol nem kaptak valódi figyelmet, támogatást vagy megértést. Ott a gyerek nem volt tényező, nem kérdezték, hogy mi bántja, hanem megmondták neki, mit csináljon, és ha nem tette, jött a büntetés. Ők nem tanulták meg, hogyan kell kapcsolatban lenni egy gyerekkel, csak azt, hogyan kell irányítani. Aki máshogy csinálja, az számukra fenyegető: mert szembesíti őket azzal, hogy lehetett volna másképp is. És az még fájdalmasabb, ha az ő gyereküknek is voltak nehézségei, de ők „nem engedtek”, és most azt látják, hogy más szülők próbálják megérteni, segíteni a gyereküket. Ilyenkor a bűntudat, a tehetetlenség, a szégyen, amit akkoriban elnyomtak, dühként jön vissza. Ebből lesz a „nevelés helyett passzolás”, a „ma már minden gyerek beteg”, meg a „bezzeg engem is megvertek, mégis ember lett belőlem”.
És van itt még egy fontos tévhit is: hogy „régen nem voltak ilyen gyerekek”. Dehogy nem voltak. Csak nem ismertük fel őket. Nem volt diagnózis, nem volt támogatás, nem volt nyelv arra, hogy megnevezzük, mi történik velük. Ők voltak a „problémás gyerekek”, akiket sokszor a rendszer vagy az osztály peremére toltak. Volt, aki „jó helyre” került, volt, aki nem. A különbség nem bennük volt, hanem a környezetben.
Szóval igen, fájdalmas ezeket a mondatokat olvasni. Nemcsak azért, mert személyesen bántanak szülőként. Hanem mert egy egész generáció próbál végre nem elrontani, hanem megérteni. És ez sokkal nehezebb út. De hosszú távon az egyetlen, amelyik nem pusztítja tovább a gyereket, és nem töri össze a szülőt.
