Életem során először a tanítási praxisomban lettem figyelmes arra, hogy nem mindenki szereti azokat a feladatokat, amelyekben szabad kezet kap. Emlékszem, ledöbbentem a felismeréstől, mert triviális dolgok voltak; mondjuk hogy a vers 1-3. vagy 4-6. versszakát tanulod-e meg. Aztán elkezdtem tudatosan is figyelni a jelenséget. Tapasztalatom kiegészült azzal, hogy a gyerekek többsége a kreatív megoldásokat igénylő kihívásokat sem kedveli, sőt sokan viszolyognak, amikor arra kérem őket, hogy parafrazáljanak egy irodalmi művet vagy találjanak ki egy jelenetet. Egyáltalán nem értettem az okát, mert nekem mindig ezek voltak az iskolai tanulás oldottabb pillanatai.

Aztán rájöttem, hogy a döntés szabadságától a felnőttek is szoronganak. Nem tudhatom biztosan, hogy oka vagy következménye ennek a Magyarországon többek között az állammal szemben is uralkodó paternalista szemlélet, azaz, hogy „valaki mondja meg, valaki oldja meg”. Talán oka, hiszen történelmi távlatokban túl régóta és túl sokáig dőltek el a fejünk felett dolgok ahhoz, hogy ez a képességünk evolúciósan elcsökevényesedjen. Talán azonban következménye valami kódolt tehetetlenségnek, amely az élet számos területére projektálódik és amelyet mintakövetéssel szépen elvárássá transzformálunk.

Ugyanez a jelenség bukkan fel a családokban vagy az óvódákban, iskolákban, amikor egy nehezen kezelhető magatartású gyermekkel kerül szembe a felnőtt. Pedagógusoktól visszatérő érv, hogy „nem ilyen gyerekekre” vannak felkészítve. Sose vettem észre mondjuk a diplomámon, hogy szerepelne rajta, hogy milyen diákokra érvényes. De azt is kérdezte már tőlem óvónő egy hosszú, részletes, rengeteg módszertani ötlettel teli beszélgetés után, hogy a leendő elődásomon is ezeket fogom-e elmondani, vagy lesz szó arról is, hogy ő pontosan mit kezdjen egy problémás gyerekekkel. Szülő és pedagógus egyaránt attól ijed meg a legjobban, hogy nincs minden nehézségre kész megoldás, amelyet ha kötelességtudóan lépésről lépésre betartunk, varázsütésre megszünik a probléma. Többek között ennek a szemléletnek tudom be azt is, hogy a részképességzavarokkal szembeni intézményi és közösségi elfogadottság gyakorlatilag másfél-két évtized alatt bekövetkezett. Ezekre ugyanis vannak konkrét, kézzelfogható megoldások, ha más nem, el lehet küldeni a gyereket fejlesztésre, ahol valami történik vele, de legalább nem különösebben zavarja a többieket. Ezzel szemben egy figyelem- vagy magatartászavar nehezen definiálható, olykor a felismerés is problémás, a megértés folyamata pedig legtöbbször ítélkezésbe fullad.

Hiszek azonban abban, hogy a társadalom sok tekintetben edukálható. Példákkal, sikertörténetekkel, szemléletformálással. Meg kell értetni, hogy egy ilyen tornádószerűen változó környezetben nem a szájbarágós válaszokkal vagyunk előrébb, hanem egy céltudatos, jól felépített világképpel, amely akkor is működőképes, ha a képlet elemei kicserélődnek. Ez volt az egyik felismerésem, ami miatt a tanításomban a gamifikációs értékelési- és motivációs rendszert az életre, valós döntéshelyzetekre és felelősségvállalásra felkészítő módszerként kezdtem el alkalmazni. Szülők és pedagógusok esetében is ezt tartom célravezetőnek: összeállítani egy módszerbankot, amelyből mindenki a gyermek paraméterei, a helyzet és közösség részletes elemzése, a szülő vagy pedagógus személyisége, a tantárgy kívánalmai és még számtalan körülmény alapos vizsgálatának függvényében kiválasztja a számára legoptimálisabbakat. Kísérletezik vele, majd újra felülvizsgálja és esetleg módosít az eredeti terven. Közben figyeli és tudatosítja a változásokat, majd ismét felülír. Mert lesz, ami működik, és olyan is, ami nem. És közben a körülmények is változni fognak.

Tudom, melós. De ha van mögötte egy érett személyiség, aki tudja, hogy senki nem oldja meg helyette a feladatot, és van mögötte szilárd szándék, hogy megtalálja azt a módszert, amelyik működik, és megkönnyíti a beilleszkedést, akkor a sikerek is jönni fognak.