Darázsfészekbe nyúlok, de biztos vagyok benne, hogy szinte minden érintett család esetében az egyik legfontosabb kérdést feszegetem: Megéri-e ma Magyarországon diagnosztizál(tat)ni az ADHD-val élő gyerekeket, ill. sajátos nevelési igényről szóló szakvéleménnyel „megtámogatni” őket az iskolában?

Szakemberek – részben védve a mundér becsületét – szinte kivétel nélkül arra voksolnak, hogy szükség van diagnózisra és az SNI-t igazoló szakvéleményre, de vajon mit élnek át a családok, akik ezekkel a lehetőségekkel valóban élnek. Mi mindenről tanúskodik az az adat, hogy a hazánkban mintegy 70 ezerre becsült ADHD-s gyermek- és fiatalkorúból mindösszesen 4500 fő kerül be a gyermekpszichiátriai ellátásba, ill. 3000 fő veszi is ténylegesen igénybe azt.Tekintsük át az előnyök és hátrányok listáját a teljesség igénye nélkül:

Előnyök a diagnózis megszerzésével:

1. Specifikus támogatásokhoz való hozzáférés

• Oktatási támogatás: A diagnózis alapján a gyermek jogosult lehet egyéni fejlesztési tervre, speciális oktatási programokra vagy kisegítő személyzetre az iskolában.

• Terápiák: Lehetővé válik célzott fejlesztő terápiák igénybevétele, például logopédia vagy viselkedésterápia.

• Segédeszközök: A gyermek hozzáférhet speciális eszközökhöz vagy technológiákhoz, amelyek segítik őt a tanulásban és a mindennapi életben.

2. Tudatosság és megértés

• A szülők és a pedagógusok jobban megértik a gyermek szükségleteit és nehézségeit, így hatékonyabban tudják támogatni.

• Segíti a gyermek önértékelését, hiszen a nehézségeket nem saját hibájaként éli meg, hanem egy adott helyzetként, amely kezelhető.

3. Jogok érvényesítése

• A diagnózis jogi alapot biztosíthat a megfelelő ellátások és kedvezmények igénybevételéhez, például tanulási mentességek vagy speciális vizsgakörülmények (akár nyelvvizsgán is).

4. Közösségi és szakmai támogatás

• A családok gyakran találhatnak támogató közösségeket és szakembereket, akik hasonló helyzetű gyermekekkel foglalkoznak.

5. Jobb prognózis

• Az időben történő diagnózis és beavatkozás hosszú távon javíthatja a gyermek életminőségét és esélyeit a független életre.

Hátrányok a diagnózis megszerzésével:

1. Stigmatizáció

• A gyermek megbélyegzést tapasztalhat, például a társaitól, pedagógusoktól vagy akár a tágabb családtól (mások vélik gyengébbnek a képességeit).

• Az eltérő bánásmód vagy alacsony elvárások hátráltathatják a fejlődését (magát nem tartja képesnek mindarra, amire a környezetében élőket).

2. Önazonosság és önbizalom érintettsége

• A gyermek negatív önképet alakíthat ki, ha a diagnózisát „címkézésként” éli meg.

• A szülők és a gyermek is túlzottan a diagnózisra fókuszálhat, nem pedig az erősségekre.

3. Rendszerbeli nehézségek

• A diagnózis megszerzése időigényes, költséges és stresszes lehet. Sok esetben hosszú várólisták vagy nehezen elérhető szakemberek hátráltatják a folyamatot.

• Az adminisztrációval és a szakvélemény frissítésével járó bürokrácia terhelheti a családot.

4. Diszkrimináció veszélye

• A gyermek későbbi életében (pl. munkavállalás során) hátrányos megkülönböztetést tapasztalhat, ha a diagnózis nyilvánosságra kerül.

5. Túlzott kategorizálás

• A diagnózis néha túlzottan determinisztikus lehet, és a gyermek egyéni szükségletei háttérbe szorulhatnak az általánosított kezelési javaslatok mellett.

Stigmatizáció tekintetében a mi mélypontunk az volt, amikor a fiam egy szaktanára az akkor 13 éves korúakból álló osztály előtt tette fel a valószínűleg költőinek szánt kérdését, hogy ti. „Az ilyen papírosokat miért nem küldik a specesekhez?”. Nos, a szekunder szégyentől eltekintve is több sebből vérzik a sajnos gyakran ki is hangosított gondolat, hiszen a papírosnak titulálás, a szegregáció nyílt támogatása integrálható gyermekek esetében, vagy akár a bármilyen segítségre szorulókat lekezelő hangnem méltatlan és megengedhetetlen.

A diagnózis megszerzése a neurodivergens gyermekek számára alapvetően lehetőségeket nyit meg, de csak akkor, ha a szülők és a szakemberek a diagnózist megfelelően használják a gyermek fejlesztésére. A döntés meghozatalakor érdemes mérlegelni a gyermek egyéni helyzetét, a támogató környezet elérhetőségét, valamint a család erőforrásait és értékrendjét. Én mégis egy olyan társadalmat és iskolarendszert álmodok, ahol nincs szükség papírra, mégpedig azért, mert senki nem gondolja, hogy a másik ettől kevesebb vagy enélkül több. Nem kell senkit olyanná fejleszteni, hogy a többség hajlandó legyen közéjük valónak elismerni, mert nem kell címkét tenni arra sem, aki alacsonyabb, vörös hajú vagy beképzelt. Pont elég, ha elfogadjuk, hogy olyan, amilyen, és ebből igyekszünk kihozni, amit csak lehet.