Fal vagy híd? Egy várótermi élmény tanulságai

Tegnap egy kórházi váróteremben ültem a legkisebbik fiammal. Órákon át kellett várakoznunk, és ahogy telt az idő, úgy nőtt a feszültség a gyerekek és a szülők között. Körülöttünk több gyerek is okostelefonnal a kezében próbálta elütni az időt – volt, aki mesét nézett, mások játékokba merültek. Nem csodálkoztam, hiszen egyhelyben ülni ilyen sokáig minden gyereknek kihívás, pláne egy izgő-mozgónak.

Aztán észrevettem egy anyukát a sarokban, aki hangosan és ingerülten beszélt a körülbelül három-négy éves kisfiával. „Nálunk nincs okostelefonozás! A többiek lehet, hogy le tudják tenni, de te nem vagy képes rá! Te nem nézhetsz mesét!” – mondta, de olyan hangsúllyal, mintha a körülötte ülő szülőknek akarta volna inkább bizonyítani az álláspontját. Láthatóan nem csak a gyerekéhez szólt, hanem a világnak is – mintha védekezett volna valami ellen, amit ő maga sem tudott igazán megfogalmazni.

Közben az én kisfiam is kezdte elveszíteni a türelmét, így elővettem a telefonomat, és először egyedül kezdett játszani. De eszembe jutott, hogy miért ne lehetne ebből közös élmény? Olyan játékokat választottunk, amelyeket ketten kell játszani – amőbát, pinpongot, focit, dartsot, kötélhúzást, malmot és sea battle-t. Nevetve versenyeztünk, taktikáztunk, és közben el is felejtettük, hogy még mindig a váróteremben ülünk. Nem csak őt kötötte le, engem is kizökkentett a várakozás monotonitásából.

Ahogy körbenéztem, észrevettem, hogy a kisfiú, akit az anyukája annyira próbált távol tartani a telefonoktól, minket néz. Látszott rajta, hogy nem is igazán érti, mit csinálunk. Őt arra nevelték, hogy a képernyő csak egy dolgot jelent: mesenézést. Nem tudta, hogy lehetne közösen is játszani, beszélgetni, nevetni miközben egy okoseszközt használunk.

Megkértem a fiamat, hogy hívja meg a kisfiút is a játékba. Arra gondoltam, talán egy kis közös móka neki is segítene. De amikor odalépett hozzá, az anyuka szinte azonnal válaszolt helyette: „Ő nem okostelefonozik! Ő nem akar játszani ilyenekkel!” – mondta élesen, miközben a kisfiú csak zavartan állt mellette. Az arckifejezése mindent elárult: nemcsak a játékot nem értette, hanem a lehetőséget sem, hogy kapcsolódhat másokhoz egy ilyen helyzetben.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem az okostelefon a probléma, hanem az, hogy hogyan használjuk. Az eszköz lehet elválasztó fal, de lehet híd is. Mi hidat építettünk, közös élményt teremtettünk, míg a másik anyuka olyan falat emelt, amely nemcsak a képernyőtől választotta el a gyerekét, hanem más gyerekektől is.

Ez az élmény emlékeztetett arra, hogy az eszközök önmagukban nem jók vagy rosszak – az számít, hogyan és mire használjuk őket. Szülőként nem az a feladatunk, hogy démonizáljuk az okoseszközöket, hanem az, hogy megtanítsuk gyermekeinknek, hogyan használhatják őket okosan és egészségesen.

Ez a felismerés is hozzájárult ahhoz, hogy elindítsam a vállalkozásomat, amely ADHD-s gyerekek szüleinek nyújt támogatást. A célom, hogy segítsek nekik megtalálni az egyensúlyt – nemcsak az eszközhasználatban, hanem a mindennapok kihívásaiban is. Mert néha nem a tiltás, hanem a tudatos használat vezet a megoldáshoz.