Komoly vita alakult ki befolyásos felületeken az utóbbi időben arról, hogy mi az ADHD hatékony gyógymódja. Szakmai nagyágyúk háborognak azon, hogy mennyi a kókler, át akarják verni a szülőket, akik kétségbeesetten próbálnak megoldásokat keresni.

Már az első ilyen impulzusnál is éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy valaki megmondja, a számba rágja, hogy milyen keretekben gondolkozhatok. Mert ez már eleve egy korlátozás. Amit valaki a saját szája íze, a pillanatnyilag érvényben lévő tudományos kánon vagy éppen a piaci igények szerint alakít. Felnőtt vagyok, és mint ilyen, kikérem magamnak a feltételezést, hogy nem vagyok képes önálló döntéseket hozni. A demokráciát is lehet azért nem szeretni, mert fel kell nőni hozzá, de azért mert ez melós, ne válasszuk már inkább az autokráciát. A piacgazdaságot is lehet azért nem szeretni, mert nehéz választani a kínálatból vagy mert tele van rossz minőségű termékkel, de azért ne válasszuk már inkább a kongó polcokat.

Amikor iskolában dolgoztam, szerettem volna a klímaválságról egy olyan előadást bevinni a gyerekeknek, amelyben egy volt NASA kutató, klímakatasztrófa-szkeptikus a saját kutatásait mutatja be. Egy másik szemszög, egy új nézőpont. Kritikus gondolkodásra, felelős magatartásra nevel. Jogod van dönteni, hogy mi győz meg. Az öko munkacsoport lobbistái megvétózták, mondván, hogy nem kell ilyen boszorkányságokkal szennyezni a gyerekek agyát.

Most újra ezt látom. Ezért hoztam ide azt az írást, amit az akkori érzéseim ihlettek ezzel kapcsolatban:

Erdei ösvény kontra majd én megmondom, hogy mit gondolj…

– Odanézzetek, micsoda ösvény! Sose jártunk még arra! – kiáltott fel izgatottan a kíváncsi erdei manó.

– Különös. Olyan, mintha ez az út eddig nem lett volna itt. Képtelenség, hogy ne vettük volna észre – csatlakozott a társa.

– A kidőlt fák, ágak és az azokat benőtt gaz eltakarták a bejáratot. Most is csak azért látszik, mert az éjjel hatalmas vihar volt és elsöpörte az erdei hordalékot – állapította meg a tudós manó, miután körbepásztázta a terepet.

– Gyertek! Nézzük meg, mit rejt a bozót! – így a negyedik.

– Fedezzük fel!

– Juhéjj, de érdekes!

– Imádom az újdonságokat!

Így örvendeztek a manók, és már neki is veselkedtek, hogy felfedezzék a titkot.

Ahogy azonban fenni kezdték a bozótvágóikat, a semmiből előttük termett a zöldike.

– Ó, egy ösvény – állapította meg ártatlannak tűnő hangon.

– Bizony, képzeld, most találtuk – avatták be a manók a lelkesedéstől vakon és mit sem sejtve. – Tarts velünk, hogy együtt fedezzük fel, mi mindent tartogat számunkra!

– És mondjátok csak, manók, ti mégis honnan tudjátok, hogy nem holmi kuruzsló szemfényvesztése mindaz, ami a benőtt gallyak és indák mögött van?

– Tudni nem tudjuk, ez igaz, zöldike. De ha meg sem nézzük, akkor soha nem is fogjuk megtudni.

– Erdőemlékezet óta nem volt térkép, amelyen ez az ösvény szerepel. Veszélyes dolog összezavarni a manók gondolatait. Végre megtanulták a járást az erdőben, semmi kedvem újra a szájukba rágni, hogy merre menjenek.

– Kedves tőled, zöldike, hogy aggódsz, de hidd el, a manók eldöntik majd maguk, hogy melyik utat válasszák. Mi csak megmutatjuk, hogy erre is van út.

– Értem. Hát, akkor viszlát – mondta kurtán-furcsán, és már tova is szállt.

A manók csodálkoztak ugyan, de a lelkesedésük felülkerekedett mindenen. Még aznap elkezdték a munkát, noha tudták, hogy a java másnapra marad majd, hiszen nemsokára sötétedik. Hamarosan elbúcsúztak egymástól azzal, hogy reggel folytatják a rejtély feltárását, sőt végére is járnak.

Hajnalban aztán, amikor a megbeszélt gyülekező elkezdődött, az erdőjárók egyre több csalódott és értetlen manót láthattak a környéken. Ide-oda szaladgáltak, ás próbáltak magyarázatot találni mindarra, ami néhány óra leforgása alatt történt az erdőben. A helyet, ahol tegnap a bejárat volt, reggelre kidőlt fák, ágak, és gaz borították. Az ösvénynek nem volt nyoma. Vihar sem volt az éjszaka.