Pedagógiai szempontból izgalmas, de megosztó kérdést tett fel egy szülő egy online közösségben a minap. Mire időm lett volna reagálni, kikapcsolta a hozzászólás lehetőségét – vélhetően a heves reakciók miatt -, így a belém szorult gondolatokat itt osztom meg Veletek. A téma szerintem különben is közérdekű, sőt a közelgő kitűnő bizonyítvány-posztok aktualitást is adnak neki.

A felvetés úgy hangzott, hogy helyénvaló-e, ha egy osztályban ki van emelve néhány gyerek tanulmányi eredményéért vagy magatartásáért pl. évzárón, nyilvános bizonyítvány-osztáskor vagy szülői csoportban. Jogos-e a diszkrimináció felvetése annak a szülőnek a részéről, akinek a fiókáját nem említik meg, és aki magát egy jó nagy darab levegőnek érzi minden egyes ilyen alkalommal. Irigykedés-e, ha ilyenkor összeszorul a gyomrod a tehetetlen fájdalomtól, miközben nem tartod magad elfogult szülőnek, de tudod, hogy mennyi értéke van a gyerekednek. Látod, miben kellene fejlődnie, de nonszensznek tűnik, hogy ne lenne semmi dicséretre érdemes vele kapcsolatban, szóval nem érzed igazságosnak az efféle kinyilatkoztatásokat.

Mert nem is azok. A kiemelést támogatók táborának fő érve az, hogy utánzás révén tanulunk, tehát kellenek a pozitív minták. Ráadásul a jelenleg közoktatott generációknak nincsenek is példaképei, tehát szükséges pedagógiai aktus, hogy állítsunk eléjünk ilyeneket. Namármost valóban kellenek, de mindkét érv azon a meggyőződésen alapul, hogy a felnőtt, tanár vagy szülő kompetens és jogosult a követendő minták kijelölésére. Egyrészt tudjuk, hogy ami kötelező, az elkezd gyenge lábakon állni, másrészt a hatalmi pozícióból elrendelt példaképek kontraproduktívvá válnak, hamadrészt pedig a Z és Alfa generációk eleve kortárs mintákat követnek elsősorban, nem pedig a felnőttek által követésre érdemeseket.

Mit látunk a pedagógusok által kiválónak ítélt és bezzeggyerekként piedesztálra emelt ún. jótanulók többségénél? A rájuk aggatott elvárásrendszer gyakran nemcsak egészségromboló megküzdési stratégiákat növeszt bennük (önsértés, étkezési zavarok, szerhasználat, depresszív gondolatok stb.), hanem nyomasztólag rajtuk marad akár évtizedeken keresztül. Sok gyerek összeomlik, ha 4,8 alá megy az átlaga. Könnyen belátható, hogy ezen sem segít, ha a kitűnőket emeljük ki az évzárón. De nemrég hallottam egy volt tanító néni egykori tanítványához, ma középkorú, többgyerekes anyukához intézett elmarasztaló kérdését is: „Hát ezért voltál mindig kitűnő?”

És mit jelent pontosan jó magatartásúnak lenni? Hogy hamar megtanulta robot üzemmódban végrehajtani a felé támasztott elvárásokat? Hogy csendben van, amíg nem kérdezik? Hogy felnőtt életében is szépen szót fog fogadni, ahogy megtanították? Hogy soha nem fog kiállni az igazáért? Hogy az alkalmazkodás máza mögé bújva eltűri, hogy bántják vagy kihasználják? Hogy nem lesz egészséges civil öntudata? És azt is, hogy ha jó akar maradni, akkor nem vállal szolidaritást az ebből a pozícióból kirekesztettekkel, a kiszolgáltottakkal, és nem emeli fel a hangját az igazságért sem? Mert a jók egyenesen ülnek és befogják?

Ugye nem ezeket a példaképeket akarjuk a gyerekeink elé állítani? Tudom, hogy van benne sarkítás, de a jelenlegi magaviselet- és tanulmány-értékelés ezt is produkálja. Az ellentmondást csakis szemléletváltással lehet áthidalni. A pedagógus által jó gyereknek, példás magaviseletűnek történő minősítés egy elavult társadalmi elvárásrendszert tükröz. Egy „így volt mindig, most is jó lesz”-alapút. Egy dichotóm világnézetet, ahol vannak a jó tanulók és jól viselkedők és vannak a gyengén teljesítők és problémásak. Ezt a tantárgyak illetve a magatartás-szorgalom értékelésének középpontba helyezése, valamint az ötjegyű skála maga is jól leképezi. Ebben a mátrixban iyennek vagy olyannak lehet lenni. Árnyalás, átmenet, egyéb szempontok nélkül. Súlyosan ítéletes, sztereotipizáló és egysíkú előfeltevésekkel pl. ha bekiabálja a megoldást, akkor változó a magatartása, tehát problémás, de ha hibátlanul teljesít a dolgozatban, akkor tehetséges, azaz követendő.

Ezt a szemüveget kell lecserélni egy olyanra, amelyen keresztül mindenkire szükségünk van. Ami a nemzetközi szakzsargonban a „No one is left behind”-szemlélettel terjedt el, de ami nélkül nincs jóléti társadalom, nincs sikeres gazdaság. Ezen a szemüvegen keresztül látszik a innovativitás, a problémaérzékenység, a kooperatív készségek, a pontosság, ugyanakkor a projektösszetartó képesség is, látszik a gyorsaság, a kísérletező kedv, az elemző hajlam, a kitartás, az egyéni érdeklődés, a meggyőzés képessége, a derűlátás, a humor és még rengeteg érték. És amelyen keresztül szükségünk van arra is, aki fura, kiabál, verekszik, szemtelen, figyelmetlen, provokál, elkésik, elalszik, fegyelmezetlen, nem tanul, beszól, öntőrvényű, dobál, elfelejt vagy szétszóródik. Mert elhisszük, hogy nagyon sokat tudunk egymásnak segíteni a fejlődésben.

Hiszem, hogy minden gyereket ki lehetne és ki kellene emelni valamiért. Az integráció-inklúzió paradigmaváltásának analógiájára a sokszínűséget alapértéknek tekintve ideje lenne megugrani a lécet, hogy minősítés helyett értékeljünk. Ugyanakkor kötelességünk lenne az értékeket – különösen a kétszempontú értékelés munkaerőpiaci helytállással való összefügéseinek ismeretében – ekvivalizálni. Tanári magatartás-minősítés helyett időt szánni már óvódás kortól egymás elmaradásokban, nehézségekben történő segítésére, illetve a fejlődés elismerésére, tudva azt, hogy elfogadásban és kölcsönös tiszteletben megtépázott társadalmunkat is csak ez viheti előre. Amíg azonban a közoktatásban ez nem általános szemléletmód, szülőként otthon kell az ellényegtelenítésnek vagy démonizálásnak ellentartanod.