Oktatási-nevelési kontextusban gyakran hangzik el a kérdés, hogy vajon mitől sokszorozódott meg a nehezen kezelhető (lsd. az eddig megszokott módszerekkel, szemlélettel nem összeegyeztethető) fura gyerekek száma. Nos, sok más tényező mellett ennek egyik oka a mozgáshiány. Persze, inkább evolúciós értelemben, de kétségtelen, hogy ha szülőként tudunk tenni valamit a gyermekeink idegrendszeri érésének elősegítéséért, az a mozgáskultúra tudatos kialakítása. Sok gyereknek terápiás mozgásfejlesztést írnak elő vizsgálatot, esetleg ADHD-diagnózist követően (ezek közül rengeteg elérhető ma már pl. TSMT, Alapozó, Stephens-Sarlós Erzsébet, Ayres, állatterápia), de álláspontom szerint a rendszeres edzésre járást nem érdemes vagylagossá tenni sem fejlesztő foglalkozással, sem pedig családi kirándulással vagy más, egyébként szükséges mozgásos programmal.

A rendszeres sport – részben más készségeket fejlesztve – jól kiegészíti, megerősíti ezeket az amúgy is többnyire időszakos foglalkozásokat. De kiválasztani a legmegfelelőbb sportágat korántsem egyszerű feladat. Igyekeztem összegyűjteni a szempontokat, amelyek mérlegelésre érdemesek ebben a helyzetben.

Az edző személye kulcsfontosságú. Gondoljatok arra, hogy az edzést olyan életterületnek szánjuk, ahol az iskolai közegben sokszor semmilyen sikerélményhez nem jutó fegyelmezetlen kis különcök elfogadásra találnak, a szó nemes értelmében vett közösségbe kerülnek. Érdemes az edzővel bizalmi kapcsolatba kerülni, őszintén feltárni a nehézségeket, a hányattatásokat, hogy meggyőződhessünk róla, hogy ilyen előzményekkel, háttérrel is szívesen vállalja-e öntörvényű gyerkőcünket. Ha nem látod a szemében a fogékonyságot, kétszer gondold meg, hogy akarsz-e a hiperaktív kölyköcskédnek egy újabb kudarcot.

Dilemma tárgyát képezi gyakran, hogy verseny- vagy tömegsportot érdemes-e preferálni. Nem feltétlenül kell mindenből versenyhelyzetet generálni, de az óvódás- kisiskoláskorú gyerekek még nagyon szeretik magukat megmérettetni. Emellett – bár idegtépő – fontos tanulási terep is ezeknek a sokszor indulatkitörésekkel tarkított élethelyzeteknek a kezelése. Tompítani lehet a mindenáron való győzni akarás élét pl. csapatsporttal vagy bizonyos sportágakban páros, négyes indulásokkal. Én azzal is próbálkoztam, hogy űzzön egy verseny- és egy tömegsportot egyidejűleg a gyerek (amúgy is így lett optimális a heti edzésszám).

Ez pedig átvezet a következő szemponthoz, azaz, hogy hány edzésre ideális járni hetente. Nincs olyan, hogy ideális. Ismered a programotokat, a családi dinamikát, a gyerkőc teherbírását, mozgásigényét stb. Az se mindegy, hogy magától megy edzésre, esetleg oviban, suliban elérhető a foglalkozás vagy máshova kell logisztikát bonyolítani. Nálunk heti négy edzésnél kevesebb szóba se jön, mert akkor tragédiába torkollik az életünk a levezetetlen feszkótól. Ezt azonban nem könnyű kivitelezni, főleg több utódnál.

Nagyon izgalmas kérdés, hogy egy szociális, beilleszkedési nehézségekkel küzdő gyermek csapatsportot űzzön-e vagy egyénit. Az én frissszülős gondolatmenetem a csapatsportra voksolt azzal a felkiáltással, hogy erősödjön abban, amiben lemaradással küzd. A gyerek 7 évesen kirúgatta magát az egyesületből, mert úgy érezte, máshogy nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről. Cuki sztori, és tanulságos is lehetne, de nem az, mert azóta magától dönt sok esetben csapathelyzetek mellett, illetve a másik fiam, aki ugyancsak nehezen alkalmazkodik, eleve csapatjátékot választott sok évvel ezelőtt. Az igazság inkább abban lehet, hogy hány szempont érvényesül sikeresen egyszerre.

Hogy állítsuk be a tanulás és a sport arányát? Ideális helyzetben mindekettő hasít, és a gyerek útja a „Jó tanuló – jó sportoló” tábláig ki van kövezve. De mi van, ha nem? Vérmérséklet, célok, külvilágnak való megfelelési kényszer mátrixa alapján azt javaslom, hogy kössetek egyezséget. Legyen ez meghatározott átlag, bizonyos szint alá nem ereszkedés, fókuszban lévő tantárgyakban való kiemelkedés vagy bármi más, csak mindenkinek legyen komfortos. Teljesíthető, de nem megnyomorító. Határfeszítő, de nem összeomlasztó. Időnként újragondolhatjátok aztán. Ami a magam részéről biztos, hogy egyiket vagy másikat választani a másik teljes háttérbe szorítása árán rendkívül leegyszerűsítő megoldás. Ne feledd azt sem, hogy hol jut a kis atipikusod sikerélményhez. És még valami: soha nem jusson eszedbe azzal büntetni iskolai teljesítményt, hogy nem engeded el edzésre.

Fontos-e a távolság? Természetesen. Előfordul, hogy a vágyott sportág legközelebbi egyesülete is – akár hosszabb ideig tartó – fuvarozós távolságra található. Van szülő, aki ezt tudja vállalni, de van, akinek nem fér bele időben vagy anyagilag. Mi lemondtunk a szertornáról pl., mert lehetetlennek bizonyult a kivitelezése. Ilyenkor eleve a fizikai elérhetőség határain belül kell gondolkodni.

Egyedül utazzon edzésre vagy a szülő szállítsa? Ismered a lakóhelyed körülményeit, de a gyerkőcöd egy bizonyos életkora után meg kell fontolni az önállósodást is. Egy súlyosan figyelemzavaros gyerek testi biztonsága komoly mérlegelést igényel, de nem kísérgetheted, szállíthatod örökké. Mellesleg a mamataxi egyszer csak ciki is lesz.

Vannak, lehetnek egyéb speciális szempontok is pl. hogy mennyire rivalizálnak a testvérek egymással. Egyneműeknél, kis korkülönbség esetén ez különösen gyakori, és – bár egyszerűbb egy helyre beíratni őket – a sportban előforduló versenyhelyzetek nem segítenek oldani az ilyen feszültséget. Én tudatosan más sportágra próbálam őket motiválni.

És még így, ennyi szempont tudatos átrágása után is előfordulhat, hogy – akár többször is – váltani kell, mert valami mégsem az előzetes tervek szerint alakult.

Nem könnyű, de két dolgot biztosan nem javaslok: ne azért tereld a gyereket egy bizonyos sportág felé, mert Te is azt űzted vagy mert Te nem tudtad (jól) űzni! Ez az Ő élete. Abban segíts, hogy megtalálja a saját útját.