Lendvai Emese vagyok, háromszorosan érintett szülő, kommunikációs és atipikus szakember, pedagógus, life-, business- és ADHD coach.
Mindegy húsz éve dolgozom gyerekekkel és családokkal, és a saját életemben is nap mint nap megélem mindazt, amivel a hozzám fordulók küzdenek.
Abban segítek, hogy megértsd saját magad és a gyermeked működését. Hiszem, hogy bármilyen nehezített helyzetben is lehetsz büszke szülő.
Első gyermekem születését követően – kényszerűségből ugyan – viszonylag gyorsan megismerkedtem a hiperaktivitás és az ADHD fogalmával. A szokatlan jelenségek halmozódásával, és a másik két gyermekem születésével a kihívások tovább sokasodtak, jóllehet még elképzelésem sem volt arról, hogy mi vár rám az elkövetkezendő évek során. A közvetlen környezetemtől kaptam azért támogatást, de mindannyian a sötétben tapogatóztunk. A téma egyre jobban foglalkoztatott, autodidaktaként ismerkedtem a szakirodalommal.
2011-ben hívtam fel először nyilvánosan a figyelmet a problémára egy posztban a Speciális tanulás hete alkalmából, 2016-tól pedig, amikor az első iskolai krízisekkel is meg kellett küzdenem, egyre intenzívebben kezdtem el foglalkozni az ADHD-val. A legidősebb fiam diagnózisát követően – jól emlékszem – fellélegeztünk attól a tudattól, hogy van kézzelfogható válaszunk mindarra, amit átélünk.
Tizenkét évig tanárként nap mint nap találkoztam a jelenséggel az iskolarendszer oldaláról is. Ez sokszor tudathasadásos állapot volt: szülőként és pedagógusként egyszerre akartam helytállni, mégis hitelesen kellett megszólalnom. Az oktatási rendszer iránti hitem ugyan töretlen, de tisztán látom a hiányosságokat is.
Tapasztalatom szerint a közoktatás jelenleg sem rendszerszinten, sem a napi pedagógiai gyakorlatban nem képes megküzdeni a neurodiverzitással. Miközben kényszerűen tudomásul vettük a „papíros gyerekek” létjogosultságát, valódi, hatékony megsegítésük gyakran elmarad. Az evolúciós és szociálpszichológiai folyamatok eszkalálódó változásai az egész társadalmat – így az oktatás résztvevőit is – újragondolásra késztetnék, ha lenne erre elég hajlandóság. A szolidaritás és empátia azonban még mindig várat magára.
Szülőnek lenni minden létező konstellációban bonyolult feladat, legkevésbé összemérhető vagy megversenyeztethető élethelyzet, de egy vagy pláne több atipikusan fejlődő gyermek családon belüli megsegítése embert-, családot próbáló. Fájdalmas kimondani, de egy atipikus gyermeket nevelő szülőnek ma sokszor eszköztelen, ítélkező, tájékozatlan és olykor ellenséges intézményrendszerre kell bíznia a gyermekét. Az otthoni viszonyok önmagukban is embert próbálóak; az iskola miatt felvállalt harc pedig sok szülőt a kétségbeesés határáig sodor – miközben az iskolai környezet többi szereplőjének kereszttüzében is áll.
Személyes érintettségem, tanári tapasztalataim, illetve szakmai képzettségem együtt ad alapot ahhoz, hogy gyakorlati, empatikus és ítélkezésmentes segítséget adjak. Célom eszközöket, kapaszkodókat, nyelvet és szemléletet adni szülőknek, érintetteknek és pedagógusoknak.
A szülői és pedagógusi megközelítés után harmadik oldalról szakmailag is megerősítettem a tapasztalatokat, és a téma leghitelesebb hazai ismerőjétől, Prof. Dr. Gyarmathy Évától tanultam, hogy az atipikus nevelés szakembere legyek. Emellett life-, business- és ADHD coach, valamint párkapcsolati és családi mediátor képzéseket szereztem.
A munkám során felvett interjúk és kérdőívek azt bizonyítják számomra, hogy az ADHD-val vagy egyéb atipikus jegyekkel élő gyermeket nevelő szülők – bár magukat rendkívül teherbírónak tartják – a mindennapok kihívásait egy tízes skálán legalább 8-as erősségűnek élik meg, és úgy érzik, hogy az atipikus gyermek nevelése teljes mértékben megváltoztatja az életüket.
Nagyon gyakori, hogy az ADHD-val élő gyermek és családja a környezetet ellenségesnek éli meg, idővel pedig el is szigetelődik attól. Átlagon felül problémásak az iskolával, az iskolatársak szüleivel, a barátokkal, valamint a párkapcsolatban és a tágabb családban tapasztalt helyzetek.
Bárminemű átgondolt szociális program első lépése a szülők mentális, érzelmi, kapcsolati megsegítése lenne. Az erre érzékeny, hosszú távon gondolkozó nyugat-európai társadalmakban az is.
Hazánkban egy állami szülőtámogató rendszer kiépítése ma soha nem tapasztalt mértékben indokolt, de a tendencia nem ebbe az irányba mutat. Nem várható el a helytállás egy olyan szülőtől, aki az élet minden területén elmarasztalást, hibáztatást és frusztrációt él meg.
Márpedig – mivel egyre több az atipikusan fejlődő gyermek, sőt Gyarmathy Éva megfogalmazása szerint egyre inkább az atipikus lesz a tipikus – mindannyiunk közös érdeke az érzékenyülés.
Amit kínálok, az nem pusztán elmélet vagy tankönyvi tudás. Három ADHD-s gyermek édesanyjaként, pedagógusként, atipikus nevelési szakemberként és ADHD coachként egyszerre több nézőpontból látom a helyzeteket. Nemcsak tanultam róla, hanem nap mint nap megélem mindazt, amivel hozzám forduló szülők küzdenek.
Aktív szülőként nyíltan beszélek a mindennapi tapasztalatainkról: a nehézségekről, a küzdelmekről, de azokról a megoldásokról is, amelyek nálunk már beváltak. Így minden tanácsom mögött valós, kipróbált gyakorlat áll.
Foglalkozásaimon nem általános recepteket adok, hanem személyre szabott, életszerű eszközöket, amelyeket a szülők azonnal tudnak használni a családi életben, az iskolával vagy a környezettel való kapcsolatban amelyeket a szülők azonnal tudnak használni a családi életben, az iskolával vagy a környezettel való kapcsolattartás során.
Hiszek abban, hogy az érintetteknek biztonságos térre van szükségük, ahol ítélkezés nélkül beszélhetnek és kérdezhetnek. Ezt a támogató közeget teremtem meg, miközben a legfőbb célom, hogy a hozzám fordulók megtapasztalják: nem maradtak egyedül, és bármilyen nehéz is a helyzet, lehet büszke szülőnek lenni.
